Főredniházi napló, 1910. III. kötet • 1913. május 5–1914. április 21.

Ülésnapok - 1910-54

210 A FŐRENDIHÁZ LIV. ÜLÉSE. unalmasnak látszik is, fel kell hoznom: a képviselőházban jelenleg uralkodó viszonyoknál és helyzetnél fogva, ezen törvényjavaslatot az átalános tárgyalás alapjául sem fogadom el. (Helyeslés a jobbközépen.) Elnök: Kivan valaki szólani? Hadik János gr.: Nagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek! Azt hittem, hogy a beliigyminister ur válaszolni fog Prónay Dezső báró felszólalására és talán ez által is több világosság derül arra, hogy mik a kormány szándékai e javaslatnál. Ez a válasz azonban elmaradt. Ez a javaslat tulajdonképen nem tesz egyebet, mint megállapítja a kerületek székhelyét és ennek következtében számát. De hogy megítélhessük, milyenek lesznek a kerületek, vájjon a magyar fajnak Önök által nagyhangon hirdetett suprematiája igazán meg van-e itt védve, azt ebből a javaslatból megítélni nem lehet. Én ezt az eljárást nem tartom őszintének, nem tartom nyíltnak. (Ugy van! a középen.) Azt talán én is megtettem volna, hogy a törvényhatóságoktól elvegyük a kerületek beosztására vonatkozó jogot, de mikor ilyen nagyfontosságú kérdés megoldásáról van szó, azt a tervezett beosztást a kormánynak igenis a törvényhozás kritikája alá kell bocsátania, még pedig teljes nyíltsággal! Az a kifogás, hogy nem készültek el vele és azért nem állhatnak vele elő, nem áll meg. Ha valaki nem készült el a fundamentummal, ha nem építette fel az épületet, ne tegye rá a tetőt és ne dugja rá a zászlót: itt a javaslat, fogadjátok el, hogy egyszersmindenkorra megszűnjék a törvényhozás beleszólása ebbe a kérdésbe! De különben is abból, hogy a minister ur kimutatja, milyen lesz az arány a nemzetiségi és magyar kerületek között, látjuk, hogy az urak nagyon alaposan kidolgozták ezt a kérdést. Ilyen számokat nem lehet csak ugy oda firkálni, ez komoly, alapos munka eredménye, amely bizonyára a belügymínisterium kiváló tisztviselőinek fáradságával jött létre. Mi tartotta vissza önöket, hogy ezt a nagy elaborátumot letegyék ide a ház asztalára, ha talán nem az a félelem, hogy parancsszóra történt ez a* kidolgozás és annál nem oly elvek voltak irányadók, amelyekkel nyíltan nem mertek előállani. Hogy a kerületek uj beosztása a magyar suprematiát nem védi meg, azt látjuk azokból az egyszerű adatokból, amelyek itt fel vannak sorolva. A 435 kerület között a belügyminister állítása szerint — remélem jól idézem az adatokat — 267 magyar van; ezzel szemben áll 168 nem magyar és 42 horvát mandátum. A 267 mandátumból, mondjuk, 30 mandátumot fognak elnyerni a socialisták. Az még nyílt kérdés, hogy a socialista párt, ha tényleg az uj választói jog értelmében a kerületekben gyökeret ver és mandátumhoz jut, milyen álláspontot fog elfoglalni. Lehet, hogy elfoglalja azt az általam nagyon is remélt álláspontot, hogy mindig a hazafias magyar irányt fogja támogatni, de sajnos, ezt bizonyosra venni nem lehet, mert egyes socialista vezérek nyilatkozataiból halljuk, hogy inkább helyezkednek internationalista álláspontra és ma is a nemzetiségi túlzó követeléseket protegálják. Ha körülbelül 3U socialista mandátumot leszámítok, akkor 237 magyar nemzeti alapon álló képviselő kerülne szemben 198 nemzetiségi, illetőleg socialista és 42 horvát, összesen tehát 240 képviselővel. Itt tehát már három mandátummal maradnának kisebbségben a nemzeti alapon álló képviselők. Ebből az alkalomból, miután a javaslatról, melynek rejtett czéljait, igazi alapját nem ismerjük, beszélni nem lehet, egészen röviden néhány megjegyzést kívánok tenni a kormány nemzetiségi politikájára. Már a delegatióban felvetődött ez a kérdés, már akkor is hallottunk arról az u. n. román pactumról. Akkor még a ministerelnök ur, mint ő kijelentette, csak a románajku polgártársaink egy nagy részérc befolyással biró némely egyénnel folytat eszmecserét. Ma már egész nyíltan megmondja, hogy a comitéval tárgyal, amelyet olyan fórumnak, ismer el, amelynek existentiája jogos és indokolt. Hogy ezek a tárgyalások máris milyen kárt okoztak, arra már a delegatióban én is voltam bátor rámutatni. Ez a pactumtárgyalás csak megerősítette azt a feltevést, amely egész Európában el van terjedve és amelynek gátat vetni tényleg nem lehet, mert a különféle külpolitikai viszonylatok, más nemzetek érdekei következtében tervszerűen hirdetik urbi et orbi, hogy t. i. Magyarországon a nemzetiségek el vannak nyomva. Ahol nincs jogfosztás, ott, természetes dolog, jogoknak az osztogatása felesleges. A ministerelnök ur különben e tekintetben önmagával is ellentétben van, mert több izben kijelentette, hogy nincs elnyomatás, ez sincs, az sincs, egyenlő elbánás van, de mégis tárgyalni kell velük, de másrészt azt mondja, mégis engedni kell, concessiókat kell nekik adni. Nem szeretném, hogyha a nemzetiségi politikáról vallott nézetemet félremagyaráznák. Én nem vagyok hive a nemzetiségek üldözésének és kiirtásának ugy, amint azt a mi nagy culturával biró, a civilisatióra és emberséges bánásmódra hivatkozó kedves szomszédaink teszik. Nem akarom idegen mintára elnyomni a nemzetiségeket ; még Szerbiát, azt a kis Balkán-államot sem követem, ahol senki sem merné azt mondani, hogy.- »román vagyok«. Nálunk ez meg van engedve. Hanem én azt mondom, hogy aki ragaszkodik a nemzeti állam eszméjéhez, ne csináljon nemzetiségi államot ebből az országból, mert az, hogy egy nemzetiségnek megengedjük, hogy culturáját fejleszsze, azt igen természetes, igazságos és jogos dolognak tartom. De ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy valahányszor mozgolódnak, akkor mindig az egységes nemzeti állam rovására, áldozatokat felkínálva, szóba