Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-6

A FŐRENDIHÁZ VI. ÜLÉSE. 43 A történelemből elég lesz egy közhelyet kiemelnem és emlékeztetnem Mária Terézia királyra, a ki bennünket, magyarokat, bölcs jóindulattal kezelve, ránk nézve veszedelmes mértékben elaltatta a nemzeti szellemet, mig a germanizáló József császár épen az ellenkezőjét érte el annak, a mit czélzott. Méltóságos főrendek! En azt hiszem, ezen a helyen nem szükséges kiemelni azt, hogy a mi az utolsó századokban concessióként íratott a mi rovásunkra, annak legnagyobb része minket régi időktől fogva megillető jog. vagy pedig egy régen kimondott A-nak logikusan következő, de konokul megtagadott B-je volt. Ez igy volt 1848 előtt és igy van, fájdalom, megengedem, sokszor kisebb kérdésekben, de 1867 óta is. A kérdéseket addig, a meddig könnyen megoldhatók, meg nem oldani, mindig későn és soha semmit kényszer nélkül nem adni: ez tanított meg minket, magyarokat, a kényszer alkalmazására. Az ártatlan pörsenést, a könnyen gyógyítható sebet elhanyagolni és a mikor azután szükségessé válik egy fájdalmas operatio, még akkor is kislelküen ki nem vágni az egész amúgy is menthetetlen testrészt, hanem hagyni benne mindig legalább annyi fertőzőanyagot, hogy a seb alkalomadtán még nagyobb erővel kiújulhasson: ez volt az a szerencsétlen politika, a melyet bizonyos osztrák körök megátalkodott, szűk látkörüséggel érvényesítettek ellenünk, sokszor királyaink és a legnagyobb osztrák államférfiak ellenére is. Nem a czéltalan recriminálás vezetett engem, midőn néhány év előtt ugyanezeket a gondolatokat fejtettem ki a méltóságos főrendek előtt. Az akkori ministerelnök válaszában pessimistának mondott: alig félévre rá letörött a 67-es többség. Ha ma ismét visszatérek ezen a helyen ugyanerre a kérdésre, akkor a külföldön és belföldön végbemenő bizonyos események, mutatkozó tünetek késztetnek reá. Ha körülnézünk'Európában, a közelmúltban szinte ijesztő gyorsasággal történt radicális megoldások arra a tényre engednek következtetni, hogy ugy látszik, a népek többé a gólya meséjében nem hisznek. Itt Magyarországon pedig mintha a j>olitikai felfogás egy válaszúihoz érkezett volna. Az a fegyverbarátság, utóbb coalitio, a melyet a közjogi ellenzék a közelmúltban a kiegyezési pártokkal alkotott, nem maradhatott kölcsönös hatás nélkül. Ma még a proeessus ki nem forrott és fluctuál még labilis egyensúlyban a két lehetőség közt és könnyen megtörténhetik, hogy valamely imponderabilia dönti el a mértéket a gravaminalis, vagy a reális, practicus jjolitika javára, melyre a preadispositiók talán még sohasem voltak olyan kedvezők, mint most, midőn a függetlenségi párt a közelmúltban mérsékelt katonai követelései, a kormányban való részvétele, a felelősség tudatának józanító hatása — a mi még ma is meglátszik rajta — és közgazdasági kérdéseinknek — nolens-volens — előtérbe tolódása folytán, kedvezően hatnak. Ezek a praemissák. A conclusio, azt hiszem, igen egyszerű kell hogy legyen. Méltóságos főrendek! Ha én ma hive volnék a personális uniónak és a külön hadseregnek, akkor imádkoznám az Ur Istenhez, hogy a katonai kérdéseknek keresztülvitele, megoldása legyen magyar szempontból a lehető legkedvezőtlenebb, hogy a meddő küzdelemből az egyénekben residuumként megmaradt elégedetlensége fokoztassék, ez emelje a radicális pártok esélyeit, s ez készítse elő alkalomadtán azt az ujabb függetlenségi harczot, mely esetleg győzhet. Mivel azonban én meggyőződésben 67-es vagyok, a ki a hadsereg kérdésében a legszélsőbb jobb álláspontot foglalom el, a mennyiben a közös hadsereget a legczélszerübbnek, legolcsóbbnak és legjobbnak tartom, ennek folytán stabilizálását Magyarország érdekében állónak is vélem, ezért azt kell kívánnom, hogy a küszöbön álló katonai kérdések megoldása Magyarországgal szemben a lehető legnagyobb jóindulattal történjék meg s igy az országból, illetőleg a monarchiából eltávolíttassák egy tövis, mely csak feleslegesen sebzi. Méltóságos főrendek! Felszólalásomnak ezt a részét, elmélkedésemnek ezen gondolatmenetét ajánlom azoknak figyelmébe, a kiket illet. Áttérek most egy másik kérdésre, az annexiónak most jelentkező következményeire és azon perspectivákra, a melyeket ez nyújt Horvátországgal való összefüggésében is. Hogy az annexio az egyedüli concret eredmény, a mit 30 év óta külpolitikánk fel tud mutatni és hog3

r azt kedvezőbb alkalomkor olcsóbban is meg lehetett volna csinálni, az iránt kétség nincs. De azt hiszem, hogy ha ez árnyékot vethet is az elődökre, nem von le semmit Aerenthal politikájának értékéből, a ki az annexót akarva, minden ellene felhozott, a mala fides vagy elvakultság által inspirált támadás ellenére is hű maradt eredeti politikai vezéreszméjéhez, a mely, nézetem szerint, nagyon helyes: az Oroszországhoz való közeledéshez. Az annexiót tehát meg kellett csinálnia — »il fallait passer par lä« — mint a hogy meg kellett történnie a 66-nak is azért, hogy létrejöhessen az a szövetség, a mely azóta Európa biztosságának és békéjének gerinczét képezi. De ott lebegett a szandzsák-kérdés Damokleskardja és az »au delä de Mitrovicza« a balkáni vonatkozásaink felett is ós feszélyezte még a velünk szövetséges Olaszországot is. Jól tudta a külügyminister, hogy ha elmúlik az a láz, a melyben ideiglenesen Európa volt, tért kell hódítania, a minthogy azóta tényleg örvendetesen hódit is az a tudat, hogy az annexio nem önczélt képez és nem támadást jelent az európai egyensúly ellen, 6*