Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-6

44 A FŐRENDII hanem ellenkezőleg, csak első étappe-ja annak a maga egyszerűségében nagyszabású békepolitikának, a melynek számos akadályát hárította el Aehrenthal egy csapással és a melyet nagyobb lépéssel vitt előre, mint a hogyan intra és extra muros némely helyen kívánták volna. Inde ira! A keresztülvitelt az adott viszonyok közt, — talán nagyon naiv vagyok, de részemről diplomatiai remekműnek tartom, a melyben Aehrenthal az őszinteséget választotta módszerévé és a becsületességet vitte diadalra. Szerveinek érdeménél annyival szivesebben állok meg, a mennyivel undorítóbb azoknak a nagyon is áttetsző támadásoknak félreismerhetetlen tendentiája, a melyekkel még ma is találkozunk. Méltóságos főrendek ! En azt hiszem, hogy az igazságos eritica talán egy téren sem oly nehéz, mint épen a külügyi politikával szemben. E tekintetben ritka érdekes alkalmat nyújtott a lezajlott erisis, a midőn az európai események hónapokon keresztül nyilt színpadon játszódtak le és alkalmunk volt ugy a eriticus pillanatokban, mint azok után, a lehonyolitás hosszú procedúrája alatt diplomatáinkat mintegy közvetlenül munkánál látni. A mit láttunk, azt hiszem, igen csekély kivétellel, sőt, ha a felelősségteljes állásban levő magyar diplomatákra vagyunk tekintettel, minden kivétel nélkül messze felülmúlja az átlagot, és csak megnyugvásunkra, örömünkre és büszkeségünkre szolgálhat. Tökéletes volt a külügyi apparátusunknak összműködése a hadvezetőségével, a mely előkészítette a döntésnek azon drámai fordulatát, a midőn a már-már haldoklónak vélt monarchia váratlanul kiegyenesedett korán ásott sirja mellől és a legfőbb hadúr Königsbergtől Gralicziáig és Emdentől Gattaróig a parancsát váró majdnem tiz millió katonával fentartotta a bekét. A megtántorodott Európa csak most kezdi megérteni, hogy itt egy világtörténeti nagy esemény ment végbe, a mely az európai béke állandósítását az álmok világából a reális, elérhető valóságok közé sorozza. Ki tudja, talán mégsem olyan egészen utópia az Európai Egyesült Államoknak az eszméje! Áttérve az annexiónak belpolitikai következményeire, eltérők lehetnek a nézetek arra nézve, vájjon Bosznia és Herczegovina értékes acquisitio-e, vagy danaosi ajándék. El is tértek ez iránt a nézetek akkor, a mikor actualis volt ez a kérdés: 1878-ban. Ma tisztára retrospectiv jelentőségű tehát politikailag meddő volna ezzel a kérdéssel foglalkozni; ez túlhaladott állásjwnt. Ma tényekkel állunk szemben, a melyek azt mutatják, hogy váratlanul, hirtelen mi lettünk a legnagyobb délszláv állam. Ezzel számolni kell. Ami eddig történt, az átmeneti intézkedés, hiszen egyéb nem is lehet. De megvallom, talán nem is érdekes; ami érdekes, a mi fontos, az a kérdés végleges megoldása. Méltóságos főrendek! Akár Andrássy Z VI. ÜLÉSE. Gyula szellemében, akár a Kállay Béni irányzatában keressen az ember inspiratiót: kutassa bár az ember a közjogi vagy a történelmi alapot ; akár a térképre nézzen az ember, akár ethnicus támpontot keressen; a múltból merítsen az ember magyarázatot a jövőre, vagy keressen practicus megoldást: én más megoldást nem képzelhetek, mint Bosznia-Herczegovinának a régi közjogi Horvát-Szlavon-Dalmátországgal való egyesítését a magyar szent korona alatt. Azok a mély barázdák, a melyeket a felekezeti különbség szánt az egyazon horvát-szlavón népben, talán még soká hol akadályként, hol taktikai értékként fognak szerepelhetni, de intézményeink alapjául, azt hiszem, ép oly kevéssé szolgálhatnak, mint az a közjogi válaszfal, a mely Horvát-Szlavon-Dalmátországok és a történelmi Bánra között tényleg fennállott. A »divide et impera« elvével tovább is sorvasztani az életerős délszláv népet sem ethikailag megengedhetőnek, sem »á la longue« keresztülvihetőnek nem tartanám, de nem is felelne meg a reális politika exigentíáinak, a melyeket, azt hiszem, állandóan csak ugy szolgálhatunk, hogyha az ezen SZÍVÓS né/pfajban rejlő energiákat felvirágoztatjuk és a haza, a monarchia és a dinastia szolgálatába állítjuk. Hogy ezen megoldás mellett megtalálhatnák számításukat az osztrákok is, e tekintetben legyen szabad felhívnom a méltóságos főrendek figyelmét egy beszédre, a melyet, ba jól emlékszem, Deym Ferencz gr. csehországi tartományi képviselő mondott: a magyar-horvát érdekeknek és fundamentális érdekközösségnek legerősebb garantiáját abban a szerencsés számarányban látom, a melyben a két népfaj megoszlik. Ezt az, ismétlem, fundamentális érdekközösséget ideig-óráig elhomályosíthatja, de sohasem szüntetheti meg a nationalismusnak az ahypertrophiája sem, a melynek egyik folyományát látom abban a feszültségben is, a mely ezidó'szerint Magyarés Horvátország között fennáll. Távol áll tőlem ennek vagy azoknak a hibáknak kicsinylése, a melyek a Dráván innen történtek és a Dráván túl történnek. De azokat egyébnek mint episódnak még sem minősíthetem és azok elhárítására és e kérdés megoldására senki sem lehet hivatottabb, mint az e tekintetben providentiális államférfiú, a ki mint a magyar és horvát érdekközösségnek élő megtestesülése ez idő szerint Magyarország ministerelnöki székében ül. (Éljenzés.) Ezzel elértem felszólalásom utolsó pontjához, a mely kivül esik a politika körén, de ha szabad magamat igy kifejeznem, annál közelebb áll szivemhez.- értem a budapesti botanicus kertnek a Margitszigetre való elhelyezése kérdését. Ellene foglalt állást a sajtó, ellene van a közönség és tudtommal nem lelkesednek ezért a tervért a szakkörök sem. De állítólag meg fog történni mégis, mert benne van egy rossz tör-