Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-26

230 A FŐRENDIHÁZ XXVI. ÜLÉSE. judikálhattunk az illető kérdés megoldásának, de — hangsúlyozom — nem is ejtjük azt el. Természetesen a legkívánatosabb volna, hogy a községi jegyzők olyan javadalmazásban részesüljenek, aminek következtében a magánmunkálatoktól el lennének tilthatók. Hiszen én mindazokban az okokban, amelyeket méltóztatott felhozni, teljes mértékben osztozom, mert csakugyan ugy van, hogy a jegyzők nem eléggé qualificáltak arra a nagyobb jogászi munkára, amelyet sokszor végeznek, s mert különben is ez elvonja őket tulaj donképeni teendőiktől. De méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy én, legalább a magam részéről, — elvileg meg akarnám oldani ezt a kérdést már az ügyvédi rendtartásban és a közjegyzői rendtartásban, amiket remélem, két esztendő alatt mégis csak el lehet késziteni, s minden erővel azon leszek, hogy a közigazgatásnak ez az ága, legalább is ami a körjegyzők ügyeit illeti, ugyancsak ez alatt az idő alatt szabályoztassék. Ez a kérdés tehát nincs elejtve, csak nem most rendeztetik, mert ez lehetetlen volt, mert ezt a nagy matériáiét ebben a keretben és ilyen gyorsan rendezni csakugyan nem lehetett. Ami a mostani ügyvédi rendtartás 66. §-át illeti, ezt fentartottuk két oknál fogva. Először azért, mert az ügyvédi rendtartás lesz majd hivatva ezt a kérdést szabályozni, — és azt hiszem, hogy ez addig rendbe, is jön — másodszor pedig azért is, mert ha mégsem lépne életbe ez alatt az idő alatt az ügyvédi rendtartás, akkor még mindig meg lehetne oldani ezt a kérdést az elszámolási perek mintájára. Itt t. i. arról van szó, hogy a mostani törvény szerint az ügyvéd tartozik kiadni a fele részére behajtott összeget, és nem szabasd neki levonnia abból a saját költségeit és dijait. Ez nagyon szigoru és igazságtalan eljárás, aminek megoldása valóban szükségesnek látszik. A mostani ügyvédi rendtartás, 66. §-ában, egy elszámolási jwocedurát indit meg, amely szerint az ügyvéd a törvény szigoru rendelkezései ellenére is felszámithatja a maga igényeit, és ha ezzel fedezve van a behajtott összeg, akkor nem kényszeríthető annak kiadására és akkor nem lehet sikkasztónak bélyegezni,ha pedig nincs fedezve, akkor természetesen folyamatba tehető ellene a büntető eljárás. Mi most ebben az életbeléptetési törvényben ugy intézkedtünk, hogy ideiglenesen is megváltoztattuk azt az alaptörvényt, amely szerint az ügyvéd az egész összeget tartozik kiadni, és oda módositottuk, •— addig is, amig az uj ügyvédi rendtartás élet belé]) —hogy az összeg bárói letétbe tehető. Mert igazán hallatlan, amit a jogkereső felek néha az ügyvédekkel elkövetnek. A fél akárhányszor magához vette a pénzt, nem fizette meg a költséget, vagy átgirálta másra. Arra nézve intézkedés történt, hogy ez se történhessék többet, s hogy bár az a félnek van megítélve, azt nem veheti fel, hanem csak az ügyvéd. Erre vonatkozólag méltóztassék megnyugodni egyelőre abban, hogy a legsürgősebb kérdés addig is szabályozva, van mig az ügyvédi rendtartás értelmében majd ujabb szabályozás történhetik. A felszólalás megengedése a felső fokon, megengedem, nagyon időrabló lesz, de talán nem lesz egészen haszontalan. A kormány tervezetében ez nem volt benne, minthogy azonban a kormány tervezete teljesen eltiltotta az iníormatiót, ennek következtében az igazságügyi bizottság nagy többsége — amelynek, amint méltóztatnak tudni, a 31 tagja közül 29 ügyvéd — recompensatiót kért, azt mondván, hogy ha már nem mehetünk el a birákhoz és nem informálhatjuk őket, akkor engedtessék meg legalább az, hogy nyilt ülésben még egyszer hozzászólhassunk a kérdéshez. Nem gondolnám, hogy az ügyvédek nagyon gyakran fogják igénybevenni ezt a jogukat, hiszen a büntető törvénykezés terén ez már régen megvan és vajmi ritkán jő egy-egy ügyvéd a legfőbb bírósághoz. De meg kell engedni, hogy a referádális rendszer mellett, midőn óriási actahalmazokból böngészi ki az előadó a fontosaknak látszó részleteket, megtörténhetik, hogy egyes fontos dolgok elkerülték a figyelmét, vagy ha nem is kerülték el. legalább az előadás alkalmával nem emelte ki azokat ugy, amint azt a fél érdeke megkívánta volna. Ilyen esetben, azt hiszem, hogy a jogvédő kötelessége erre rámutatni és nem hinném, hogy legalább a felsőbíróságnál ez valami túltengésbe menne át. A felsőbíróságnak egyébiránt mindig megvolt az a tekintélye és hatalma, hogy útját tudja állani a nagy szóáradatoknak. Ha azonban ugy látszanék, hogy ez fölösleges és hogy aránytalanul sok időt vesz igénybe, akkor én sem zárkóznám el az elől, hogy ez megszűntettessék, hogy így a lehető visszaéléseknek elejét vegyük. Azt hiszem azonban, hogy abban a mértékben, amelyben mi a felszólalást megengedhetőnek tartottuk és amelyben azt az igazságügjd bizottság contemplálta, ez nem fog károsodással járni, sőt ellenkezőleg, bizonyos tekintetben hasznos lesz. Ami a döntvényjogot illeti, a négy csoportnak felállítását épen a Curia kérte, azt mondván, hogy ezekben a körökben a specialisták mégis különösebben be vannak avatva az egész jogszolgáltatás rejtekeibe és — amit talán nem méltóztatott egészen figyelembe venni, — mi súlyt helyezünk arra is, hogy ezek a csoportok ne csupán az illető szaktanácsokból, hanem a tanácselnököknek véleménye alapján a többi tanácsokból is alakuljanak, például a váltó- és kereskedelmi hitel kérdéseiben más polgári tanács tagját is be lehet vonni, a tanácselnöknek az elnökkel való megbeszélése alapján, minélfogva ott minden szakma képviselve lesz. Ami az igazságügyministernek suggestiv tartalmú felhívását illeti, ez egyátalán nincs intendálva és azt senki sem kívánja ilyen formában magyarázni. Eddig is megvolt az, hogy az igazságügyminister felhívhatta és most is csak az van mondva, hogy (Olvassa) : »hogy a királyi Curia elnöke vagy az igazságügyminister a vitás elvi kér-