Főrendiházi napló, 1906. III. kötet • 1908. április 29–1910. március 21.

Ülésnapok - 1906-40

82 A főrendiház XL. ülése. elismeréssel kell lennünk az iránt a bölcs gondos- j kodás iránt, hogy a birói függetlenség megerősítése, a birák anyagi megélhetésének biztositása iránt tiszteletreméltó, komoly intézkedések történtek. De az igazságszolgáltatás elvi fejlesztése tekintetében talán tovább mentünk a kellő határoknál. Itt rá kell mutatnom az esküdtszéki intézményre, a mely szélesebb alapokra van fektetve, mint ahogy az a nemzeti exigentiáknak megfelelne. Ha oly jelenségekkel állunk szemben, hogy az eskü szentségével kötelezett esküdtek a verdiet kimondása után közjegyzőhöz sietnek igazolni, hogy az nem volt verdiet, kénytelen gondolkozni az ember azon, hogy helyes, komolyan megfelelő intézkedés-e az esküdtszék oly esetekben, a melyekben Ítélkezik, t. i. a személyes becsület megtámadtatása eseteiben. Mert, nagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek, egy esetben kizárólagosan és szükségszerűen áll előttünk az esküdtszék fontossága és nagy jelentősége: a politikai perek esetében. De más esetekben a mi viszonyaink között nem áll helyt és pedig azért nem, mert hangulatok, pártfelfogások, talán felekezeti nézetek és másforma meggyőződések által lehet befolyásolva. Még a sajtóperek ügye is egész biztos kézben volna a szakbirák kezében mindkét fél részéről, a vádló és vádlott részéről, mert elvégre a sajtó nemes hivatása, a mint Deák Ferencz mondta, az, hogy legyen független és szabad arra nézve, hogy megírhatja, megmondhatja az igazat, de ha nem igazat mond, akkor szakbiróság előtt feleljen, nem j:>edig hangulat által befolyásolt testület előtt. (Igaz ! a középen. Ez meggyőződésem az esküdtbiráskodásról. Egy kérést fűzök hozzá a t. igazságügyminister úrhoz. Ma a birói létszám és annak kereteiben az emelkedés és előhaladás nehéz. A kezdő jogászifjúság, a mely birói pályára lép, egy ideig, talán egy-két esztendeig, mint díjtalan joggyakornok teljesiti szolgálatát. Kézetem az, hogy ez az eljárás, — jogvégzett, kétszeres doctoratust tett ifjak díjtalan alkalmazása az állam szolgálatában, — nem felel meg az állam méltóságának és különösen nem felel meg a fiatal jogászifjuság érdekeinek, mert hiszen a szegény tanuló, a ki a jogot elvégezte és a doctoratust, az államvizsgákat letette, szóval qualificatiót szerzett, sokszor nincs abban a helyeztben, hogy egy-két esztendeig fentartsa magát, ha nem adnak neki megfelelő fizetést. A magam részéről nem venném igénybe e fiatal emberek szolgálatait ingyen. Inkább arra térnék át, a mi a közigazgatásban bevált, hogy tanfolyamok nyittassanak, az akadémia, az egyetem, elvégzése után azok számára, a kik törvénykezési pályára lépnek, hogy gyakorlatiabbak legyenek. Mert a mikor bekerülnek az irodákba, akkor az irodavezetők, a főtisztviselők nézete szerint, teljesen tájékozatlanok, tele vannak theoriával, de a praxishoz egyáltalában nem értenek. Ilyen gyakorlati bevezető tanfolyam inkább megfelelne, mint az állami szolgálat igénybevétele díjtalanul. A legnehezebb szolgálatot teljesíti a nemzet a véradóval, a katonáskodással. Nem foglalkozom és nem is akarok foglalkozni azzal a gondolattal, hogy miért nem szolgálnak a nemzet fiai a legmagasabb trónnak, a legfőbb hadúrnak a nemzetnek édes hazai nyelvén, mert meg vagyok győződve arról, hogy ennek természetszerűleg el kell következnie, hogy a felséges apostoli király engedelmével arra az útra fogunk jutni, a mikor a nemzet majd visszavonja maga azt az engedményt, melyet valamikor adott, hogy t. i. a közös hadseregben a monarchia másik államának nyelvével élünk. Csak egy dolgot volnék bátor az illetékes nagyméltóságú minister ur figyelmébe ajánlani, a katonaság erkölcsi nevelésének a dolgát. A katonaságot ugy kell felfogni manapság, mint a melynek culturalis hivatása van, a mely előveszi azt a 21 esztendős ifjút és őt természetes fegyelemben, nevelésben és oktatásban részesiti, felruházza őt az erkölcsi bátorságnak minden kellékével, megtanítja önvédelemre, a melyre az életben szüksége van, megtanítja szorgos munkára, kötelességtudásra, a felsőbbség iránti tiszteletre. De ha az ember — nem is kell hozzá sok tapasztalat, — azok közé a szegény katonák közé kerül s az u. n. bakakorzón kénytelen megfordulni, akkor hallja az ő szájukból azt a beszédet, a mely nemcsak az illem, a tisztesség és a szemérem korlátain átcsap, hanem a mely a legdurvább istenkáromlás módjára ömlik az ő ajkaikról. Méltóságos főrendek ! Ha valamely magyar katona az ő feljebbvalóját, káplárját szidalmakkal illetné, mi következése volna ennek ? Hátha még a hadnagy ur iránt viseltetnék tiszteletlenséggel ? A legsúlyosabb fegyelmi vétség volna ez, a kurtavas és az egyes börtön legszigorúbb alkalmazása következnék utána. Ha ellenben az úristent szidalmazza a legotrombább módon, azért még senkit meg nem büntetnek. En szükségesnek tartom tehát, hogy a katona erkölcsi nevelésénél ezek a szempontok figyelembe vétessenek, hogy ne mondhassa senki, hogy a magyar nemzet katexochen istenkáromló nemzet. Azért volnék bátor ő nagyméltósága becses figyelmét arra is felhívni, hogy a katona igenis valláserkölcsi nevelésben részesittessék. hogy benne a köznép egy tisztelni való embert találjon, a ki nemcsak a hazát tudja védeni, de a kivel művelt módon érintkezni lehet és kell, s a ki magának tiszteletet parancsol és követel. A haladásnak és culturának nyomait leginkább a közoktatásügy terén és mezején találhatjuk meg. Mondhatom, hogy bizonyos megdöbbenéssel hallgattam az előttem szólott ő nagyméltóságának azt a kijelentését, hogy a magyar culturában pazarlás történik, hogy. nem fordíttatnak azon milliók azon czélra, a melyre destinálva vannak, és hogy általában ezen kifogásolni való van. Méltóságos főrendek ! Nincs a világnak az a parlamentje, melynek tagjait ne dagasztaná büszkeség, ha látják, hogy az a nemzet a culturának áldoz. A mig a legbecsesebb kincsét adja oda a