Főrendiházi napló, 1906. III. kötet • 1908. április 29–1910. március 21.

Ülésnapok - 1906-40

A főrendiház XL. ülése. 83 •nemzet; hogy vele a cultur'ának áldozzon, addig erős és hatalmas lesz, és nincs az a kincs, melyet a culturának feláldozni nem volna szabad, a mig ezen áldozat anyagi erőnkkel összhangban áll. Én meglehetős figyelemmel kisérem a közoktatás és közmivelés vezetését, és csak egy tényben, a népoktatás ingyenességének tényében, olyan culturvivmányt látok, mely nemcsak európai színvonalra emel bennünket, hanem hozzáfegyelmezi azt a szegény népet, melynek egy-két koronát is feláldoznia szinte lehetetlen, hogy iskolázza a gyermekeit és keresse és megszerezze számukra a cuJtura áldásait. Látom, hogy a népiskolák felállítása nemcsak azon helyeken történik, hol nemzetiségi pontok vannak, hogy ottan felneveltessenek, a műveltség eszközével felruháztassanak a gyermekek, és sajnos, ha majd aztán felnőttek, ezzel a tudással épen a magyar nemzet érdeke ellen fordulajnak, hanem ott, azon a jó magyar vidéken is, a hol nem voltak iskolák, keletkeznek egymásután állami intézmények, ott kezd felvirágozni a magyar cultura, a falusi kunyhók között, ott remélhetünk a magyar nemzet jövendője számára biztosítékot. Az államnak mint ilyennek hivatása, kötelessége népoktatási intézményeket állítani legelső sorban, és én csak helyeselhetem azt a politikát, hogyha, a mikor sorozatosan és egymásután állítja a népoktatási intézeteket, lehetővé teszi, hogy a hazafias felekezetek culturmissiója teljesíthető legyen, hogy t. i. nem az ő iskoláik confiskálásával, hanem az ő iskoláiknak fejlesztésével és támogatásával, másrészt pedig az iskoláikban uralkodó szellemnek a magyar nemzeti közszcllemmel és törvénynyel való megegyeztetésével igyekszik a kérdéseket megoldani. Ezért nem gáncs és nem kritika, hanem meggyőződésem szerint elismerés illeti a culturának jelenlegi tiszteletreméltó vezérét. A mi a középiskolai ügyet illeti Magyarországon, azt is általában kritika tárgyává szokták tenni, különösen a gymnasiumot. Nagyon könnyen dobálóznak a phrasisokkal, hogy a gymnasiumokból ki kell emelni a classicus nyelveket és be kell hozni a praktikus tárgyakat, mondjuk, az ipari tárgyakat, a vegytant, mechanicát stb. Erre vonatkozólag laconicusan, sőt triviálisan kellene válaszolnom, hogy voltaképen azt a lovat ütik legjobban, a mely a legjobban huz, mert emelt fővel lehet kimondani ma Magj^arországon, hogyha valamely intézmény teljesítette a maga magas niveauju hivatását, elsősorban a gyrnnasium az Magyarországon. És ennek több száz esztendőre terjedő múltja van. Igenis a gymnasiumot és a reáliskolát egymás közelébe kellene hozni, de nem olyképen, hogy a reáliskolában a latin nyelv a rendes és kötelező tárgyak terhén tul az ötödik osztálytól kezdődőleg, mint magántárgy tanittassék, hogy módot adjon annak a fiatal embernek, hogy a jogi és orvostudományi karra juthasson, hanem ugy, hogy tessék a latin nyelvet ott rendes tárgygyá tenni, mint a gymnasiumban és a két intézményt egy niveaura hozni olyképen, hogy mind a két iskolából egyaránt lehessen választani a tudomány és műegyetemi szaknak akármelyik ágazatát. Atalánosságban azt szokták hangoztatni, hogy non scholae, sed vitae discimus. Ezt a közmondást, méltóságos főrendek, sokan nem értik, sokan félre értik. Mert azt vagyok bátor felemlíteni, hogy a diplomás pályára készülő egyén Ki, esetleg 17 esztendeig jár az iskolába. Kérem, nem egy »vita«-e már ez, nem egy fél emberöltő, egy fél élet, a melyet az iskolában töltött ? Tehát ennek az iskolának is kell, hogy tanuljon, annak az iskolának, a hol egyforma a társadalom, a hol az a princípium, a mit a költő kifejez, hogy »rex érit, qui recte faciet», a hol az emulátiónak látja a gyümölcseit, a hol egyforma az igazságszolgáltatás és a hol tisztelettel hajlik meg a szellem aristocratiája előtt az egész világ. Abban az iskolában nemcsak ismeretanyagot kell tanulni, mert az ismeretanyag, bármely szakából vétetik a tudományoknak, mégis csak arra való, hogy eszméket hagyjon a leiek számára; maga az anyag kivesz, az emlékezet kidobja magából, és csak annak az eszmei részét, azt a magasztos részét tartja meg, a mely az intelligentiát alkotja. Az ismeretanyag nem határoz a tudományos képzés fődolgában paedagogiai szempontból, hanem határoz az, hogy minő eszmék birtokába jut az ifjú. Igen is ma is ott vagyunk, hogy a legtöbb ember abból a tudásból él, a melyet a gymnasiumokban szerzett. Ezek között a keretek között mozog a középiskolai oktatás, és épen azért a középiskolai oktatásra azt mondani, hogy a classicusok alacsony erkölcsi szinvonalat hirdetnek, legalább is megdöbbenést okoz az iránt, hogy foglalkoznak-e átalában nálunk azzal, hogy mi az classicus, és foglalkoznak-e azzal, hogy mik a humánus nevelésnek feltételei. Engedelmet kérek, hogy itt egy kitérést tegyek, és a tanárok helyzetét és a tanitók sorsát illetőleg ő excellentiájához a kereskedelemügyi minister úrhoz intézzek egy kérelmet. Régi kérelme a tanároknak és tanítóknak, a kik nem állami intézetekben tanítanak, hogy őket is lássák el a vasúti jegykedvezménynyel. Ennek bizonyára administrationalis akadályai vannak. Én nem próbálkozom azoknak az elhárításával, nem is vállalkozom arra, de egyet kérek, a mi megtehető : hogy azoknak a tanítóknak és tanároknak, a nagy szünidő tartamára, arra a két hónapra, akkor, a mikor összejárhatják az országnak minden zegét-zugát. adják meg ezt a kedvezményt. Az állam ezzel nem vészit semmit, csak nyer, annak a tanárnak, pedig az ambitióját emeli ezáltal, mert csak értékesíteni fogja azt a kincset, a melyet a tapasztalás utján megszerez és így viszonozza azt a jóakaratot, a melyet iránta tanúsítunk. A mellett a dolgot könnyen is lehetne elintézni a tankerületi főigazgatók és a királyi tanfelügyelők bevonásával. Ha megteszszük ezt idegen tanárokkal és tanítókkal, francziákkal 11*