Főrendiházi napló, 1892. VI. kötet • 1895. szeptember 26–1896. június 30.

Ülésnapok - 1892-101

GI. ORSZÁGOS ÜLÉS. 83 viden fogom azokat elmondatii, a miket lelkiismeretem megnyugtatására kötelességszerüleg e helyen elmondandőnak vélek. Senkise várja azt tőlem, és nem is érzem magamat arra hivatottnak, hogy én a költségvetést ez alkalommal pénzügyi szempontból biráljam és átalában a mi pénzügyi kezelésünk iránya és módja felett Ítéletet mondjak, vagy pedig annak egyes részleteibe behatolva, kijeleljem azokat, a melyeket javitandőknak és módositandóknak tartok. Erre az idők folyamában bőséges alkalom nyújtatott, megtörtént az a képviselőházban; magam is hozzájárulhatnék némelyekben ezekhez, de a mint mondám, nem érzek ez alkalommal magamban erre hivatottságot. Ez alól felmentettnek vélem magamat annál inkább, mert ez idő szerint a legkevésbbé fognák a méltóságos főrendek magokat arra hivatva érezui, hogy ezen amúgy is sokáig vajúdott költségvetést a képviselőházhoz ujabban visszaküldjék. Tisztán pedig theoreticus és objectiv szempontból, politikai eredmények számbavétele nélkül e házban szólni legalább is nem szükség és nem kötelesség teljesítése. Mert hiszen arra alkalom és mód elégséges van mainapság a publicistica terén, a mely nyitva van mindnyájunk előtt. Más irány az, a, melyben én a költségvetési előirányzathoz kivánok szólani. Hiszen a pénzügyminister úr maga sincs abban a helyzetben, hogy magát azt az alapot, a melyre a pénzügyi kezelés és előirányzat helyezve van, megváltoztassa. De maga a jelenlegi ministerium is voltaképen ezen alapot nem teremtette meg; nem tőle függ azt lényegében azonnal módositani. A költségvetés e részben úgyszólván, kötött és előre megjelölt úton halad. És ha van, a mit a jelenlegi minister uraknak e részben talán hibául róhatni fel, és a mit én hibául rovok fel, az azon törekvésnek hiánya, hogy az e részben létező rosszat orvosolni, új és helyesebb útra terelni, a magyar állam összes ügyeinek új szellemet és irányt adni, azon hibás és téves eljárásokat mellőzni, melyek eddig követtettek, mondom, hogy e részben benne sem szándékot, sem iniciativát nem tapasztalunk. De hát ebbe sem akarok nagyon messze behatolni, csak kell egyet fölemlítenem. Senki sem tagadhatja és mai nap azt vellicálni és kisebbíteni akarni valóban nem volna hazafias eljárás, hogy összesen véve az értékek sommája tetemesen szaporodott, hogy az ipar sok irányban téit foglalt, hogy nevezetesen az országnak központja, Budapest, ezen székes- főváros tetemesen gyarapodott, az ingó tökét képviselő intézetek, a közönség hiteligényeit kielégítő intézetek tág tért foglalnak. De még tovább megyek. Hiszen, ha visszaemlékezem arra, hogy minő körülmények között élt a mi földnépünk a kiegyezés idejében és minő körülmények közt él inai napság, tagadhatatlan az, hogy minden egyes ember — a kivételek kivételével — jobban, könnyebben él, testileg és szellemileg inkább fejlődhetik, mint annak előtte. Ezeket mind annak a nagyszerű haladásnak köszönhetni, mely Európa-szerte, világszerte tért foglalt s a mely nagyrészt a tudomány és technika vivmányain alapszik. Hiszen azt a petroleumlámpást, a mely mellett a hosszú téli éjszakákon munka közt a nép most a hosszú estéket átvirrasztva, korán reggel a munkához foghat, nem pótolhatta az a mártott faggyúgyertya, a mit alig volt képes megszerezni, mert hiszen a mi fényes világitásunk olcsóbb az akkori világítás Ínséges eszközeinél. E részben hosszas volna mindazt felszámítani, a mi az életet kedvesebbé, a tevékenységet sikeresebbé, az elméleti és szellemi fejlődést könnyebbé ' teszi. De hát ezt mind egy politikai párt és irány és a mi kormányunk magának tulajdonítani nem jogosított, legfeljebb azt mondhatja, hogy útját ezeknek nem állotta. De igen sok részben excessivitása által nem egyszer a liberális kormányzatok aerájának befolyása alatt a magyar pénzügyeket és azzal együtt a mi országos közgazdasági helyzetünket a válságok széléig vezette. Van azonban egy tér, a melyen közreműködui kiválóan volna hivatott, s a melynek állapota nem javult viszonylag, hanem súlyosbodott; yan egy factora a közéletnek, a mely legnyomatékosabb az állam életében és kivált legeslegnyomatékosabb édes hazánkban, s ez maga a földet művelő nép. Annak hetyzete pedig viszonylag nem javult, hanem súlyosbodott. Menjünk a felvidékre. Észlelem én ezeket a hatu*