Főrendiházi napló, 1892. V. kötet • 1895. január 19–május 29.
Ülésnapok - 1892-76
LXXVI. ORSZÁGOS ÜLÉS. 37 addig a másik a válságot egyátalában tagadja. Ezek az állapotok szülik aztán az elkeseredést, a melyet már-már osztályhareznak, kenyéririgységnek kezdenek nevezni, és a melyek az egyházpolitika által már úgyis összekuszált viszonyokat csak élesbiteni vannak hivatva. Ezért minden törvényhozó kötelességének tartom, hogy e kérdések tisztázásához hozzájáruljon az által, hogy ki-ki nézetét lehetőleg nyugodtan és objective előadja. Valóban csodálkozva kell olvasnom és hallanom azok közgazdasági nézeteit, a kik még manapság is a kenyérterménynek nagyszerű árdepressioját meglepetéssel fogadják és annak javulását napról-napra várják. Legcsodálatosabbnak tűnik fel és éppen énnekem, a kinek alkalmam volt 14 év elölt Amerikát beutazni, a reánk nézve már akkor is némi veszélylyel fenyegető gabonatermelés tanulmányozása ezéljából. Eredménye ez utaranak az vala, hogy hazaérkezésem után, midőn a búza árát Budapesten még 12 forint 71 krajczáron jegyezték, gabonakereskedőmmel szerződni kívántam oly értelemben, hogy ő hat évre előre vegye meg tőlem összes búzatermésemet átlag nyolcz forintért. Ő persze rögtön fel akart csapni, a mely nagy készsége mégis megingatta bennem ha nem is az árhanyatlás iránti meggyőződésemet, de a saját prófétaképességembe helyezett önbizalmat. Nem kötöttem meg a szerződést, pedig elég jól jártam volna vele. Azóta folyton figyelemmel kisértem a világtermés óriási haladását és láttam felvonulni még a küzdtérre India, a nagy Oroszország, Ausztrália, Uj-Seeland, sőt a délamerikai államok termelését is. Ezt mind tudom és figyelemmel kisérem s igazolva látom a nyolezvanas évek árhanyatlását. De azt a megdöbbentő képet, a melyet, a 90-es évek tárnak elénk, egyedül a túltermelésből megmagyarázni — megvallom — nem tudom. Mert kivált ha ez újabb áresést összevetjük a világ népességének, tehát a termésfogyasztóknak nagy szaporodásával, itt már nem találjuk meg a túlproductioban az egyedüli magyarázatot, mert a világtermés statistikája mutatja, hogy a világtermések haladása nem tart lépést a fogyasztók szaporodásával. Máshol kell tehát a bajnak lennie. De hol? Megvallom, hogy e tekintetben tett tanulmányaim mindinkább arról győznek meg, hogy a baj legnagyobb részben csakis a valuta kérdésében keresendő. Azt hiszem, hogy tévedünk, midőn azt tartjuk, hogy a termények ára hanyatlik; ez csak látszólagos, hanem az árak mérője, az arany értéke emelkedik. Olyan, mint a mikor a régi szalagmértékkel mérem meg újra lovaim magasságát és azt találom, hogy vénségökre kisebbek lettek. Ez is látszólagos, nem ők lettek kisebbek, hanem a szalagmérték tágult meg. így van ez mindazon országokban, melyekben az aranyérték képezi az árúczikkek értékének szalagmértékét. Mennél több állam megy át az aranyva'útára, annál nagyobb az aranykereslet, annál magasabb az ára; mennél magasabb az ára a pénznek, annál több árúczikket kell érte adnom, következésképp annál olcsóbbá lesz az árúczikk ára. Ez okoskodásom valószínűségét nemcsak maga a logika, de az az egyszerű tény is támogatja, hogy az ezüstvalutás országokban: Khinában és Indiában az utolsó negyedszázadban a termékek ára legalább is annyival emelkedett, mint a mennyivel hanyatlott azokban az országokban, amelyekben az arany játszotta a főszerepet, vagyis a hol az ezüstnek törvényben gyökerező elértéktelenitése helyet foglalt. Különben nem czélorn itt a világ közgazdasági válságának okairól felolvasást tartani. Ezt is csak azért említem, hogy e szemponlot különös figyelmökbe ajánljam oly ország vezető köreinek, a mely ország éppen most nagy áldozatok árán törekszik azt az arany valutát behozni, a mely már méhében hordja az ipari és gazdasági termékekre gyakorlandó árnyomás csiráját. Nem messze kell mennünk, ha példát akarunk erre keresni. Ott van nagy szomszédunk, az irigyelt Németország, hol a termelő osztályoknak már nem egy rétege keserűséggel emlékezik meg az aranyvaluta behozataláról, melyet különben is csak a sántaság fokáig (Hinkende Valuta) tudtak tökéletesíteni. S mit látunk ott, a hol Bismarck védvámos politikája éppen csak hogy fel tudta tartani a gazdát a megélhetés niveauján; ott, hol a midőn utódja e rendszertől eltért, saját maga alalt
