Főrendiházi napló, 1892. IV. kötet • 1894. szeptember 29–deczember 28.

Ülésnapok - 1892-66

106 LXVI. ORSZÁGOS ÜLÉS. is menthetik kölcsönös egyetértéssel az Ígéret alól; de a törvény ezt tiltja és még sem gon­doskodik arról, — s ezt nem úgy hozom ám fel, mint egy hátrányát, mert az inkább előnye a törvénynek — hogy ha a felek azután ezt az Ígéretet nem akarják megtartani, akkor mi történjék'? így pedig ez az egész szerződés a levegőben van. Én azon szerenesés helyzetben voltam, hogy Magyarország egyik kiváló jogászának, ki­váló parlamenti férfiúnak is hallhattam véle­ményét erről. Nagy megnyugvásomra szolgált az a nyilatkozat, hogy joghatálya az ilyen megállapodásnak tulajdonképen nem lesz. Magam is azt hiszem, hogy nem lesz és nem lehet, de az a hatálya mégis meg lesz, hogy ezen meg­állapodás vagy szerződés felett — vagy minek nevezzem hát tulajdonképen — a controversiák özöne fog támadni. Én már várom, vagy vár­nám, ha ezen javaslatból törvény lenne, azt az egész irodalmat, a mely majd e felett fog ke­letkezni, hogy lehet-e az ilyen dolognak jog­hatálya? Ha joghatálya van, lehet-e hát mégis olyan hatása, hogy azt a tett Ígéretet, a mely­től mindkét fél el akar állani, majd az állam kényszereszközökkel végrehajtani megkísérel­heti ? Nem tudom, megkisérli-e. Alig hiszem. Ha megkísérli: ott leszünk, a hol ma vagyunk. Ha nem kísérli meg, akkor is ott leszünk, a hol ma vagyunk, vagyis ez a controvers kérdés fenmarad és a vele járó súrlódás és a vele járó bajok is fenn fognak állni. Eddig a gyermekek vallási nevelésénél in­kább a felekezetekkel állott szemben az állam, vagy mondjuk a kormány, mintsem a szülőkkel. Inkább a felekezetek léptek fel, mint panasz­kodók, mint olyanok, melyek jogaikat védték, paizsul állítván fel a szülők természetadta jogát, melyet respeetálni kell, paizsul állítván fel a szabadságot, a szabadságnak olyan nemét, a melyhez törvénynyel sem szabad nyúlni, a melyet törvénynyel sem lehet eltörölni, de re­versálissal szabad, sőt kell. Mert a reversális is csak a szabadságnak korlátozása és meg­kötése a szülők természetadta jogának. Ha nem az, akkor hát az is egészen értéktelen valami: pedig még 1870-ben kísérletet tettek annak hatósági segélylyel való érvényesítésére, tehát akkor még valaminek tekintették: joghatálylyal biró Ígéretnek, melyet a szülök akarata ellenére is kényszereszközökkel végre kell hajtani. Méltóságos főrendek! Annyi a megfonto­landó e törvényjavaslat körében, olyan kényes kérdésekkel állunk szemben, hogy jól tudom, — hiszen előadásom is hézagos volt — hogy nem lehet ezen kérdésnek minden oldalát egy beszéd keretében felölelni. Ha tudnók, hogy a szülők természetadta jogának és szabadságának ez az értelmezése, melyet ma e házban is sze­rencsések voltunk hallani, átalában elfogadtat­nék és a gyakorlat is ahhoz módosulna: akkor azt tartanám: akár ezen törvényjavaslatot fo­gadnók el, akár a mai állapot maradna meg, felekezeti szempontból, felekezeti tekintetből baj abból nem származnék. De azt hiszem, igyekeznünk kell ezt a kérdést kinek-kinek saját gyarlósága vagy tehetsége szerint, nem a fele­kezetiség szempontjából, hanem abból a szem­pontból megítélni, hogy keressük azon megol­dást, a mely Magyarországban teljesen helyre­állítsa a legalább kissé megzavart felekezeti békeséget, a mely, hogy úgy mondjam, az interconfessionális kérdéseket, az egyházpolitikai kérdéseket leveszi a napirendről. Mert ha ez a törvényjavaslat, mely ma a gyermekek vallá­sára nézve hozatnék, jogilag a legtökéletesebb mű lenne; ha azt a legnemesebb intentiók vezették is, ha az adott helyzetben, a múlttal való kapcsolatnál fogva, a múlt emlékeinél, a múltnak jogosult vagy jogosulatlan, de tényleg fennálló féltékenységénél fogva nem alkalmas az összes egyházpolitikai kérdéseknek, vagy nem alkalmas legalább ezen egy egyházpolitikai kérdésnek a napirendről való levételére és pedig olyképen, hogy az teljesen le legyen véve: akkor ez nem szerencsés kísérlet a megoldásra. És, méltóságos főrendek, hogy ha tekintjük az 1868-iki törvényt és erre nézve tekintetbe vesz­szük hazánk viszonyait, ha a múlt fejlődését figyelmen kivül nem hagyjuk, ha tekintjük azt, hogy hasonló intézkedés Erdélyben — mely 1867-ben csatoltatott az anyaországhoz — szá­mos éven át fennállott és ott bajt nem oko­zott, súrlódásra alkalmat nem szolgáltatott, a mélyen t. római katholikus clerus által is, mint tényleg fennálló — legalább úgy tudom — bona

Next

/
Oldalképek
Tartalom