Főrendiházi napló, 1887. V. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-76

12 LXXVI. ORSZÁGOS ÜLÉS. ember úgyszólván könyv nélkül tudja, elég tehát csak rá utalnom, hogy ott a parlamentek, elkezdve az assemblée-től a constituante-on, a legislativen és végre a conventen keresztül, mindenkor főleg a kívülről jövő hatásoknak úgyszólván bábjátékai voltak. Nemcsak a saját keblökben támadott minoritást engedték nyakukra nőni, hanem nyakukra a nőtt acommune, a nyakukra nőtt az utcza; mig el nem jöü egy brumaire 18-dika, hogy rendel; csináljon. A parlamenti institutio tehát, bármennyire is ragaszkodunk — és ragaszkodjunk is hozzája — nem olyan, a mely minden esetben beválik, hanem oly intézmény, a mely különösen válságos időben nagyon gyakran cserben hagy. Nemcsak a vörös forradalom, a fehér jakobinusok is elbántak a parlamenttel. Talán még sokaknak emlékezetében van a hires Manuel esete a restauratio alatt, a kit simpJiciter kidobtak a teremből, az akkori világ összes liberálisainak, s köztök a mi még akkor ifjú Széchenyi Istvánunknak is nagy megbotránkozására. Hogy miként jutott III. Napóleon a trónra, azt mindnyájan tudjuk; hogy miként bukott meg, azt is mindnyájan tudjuk. Csak egynehány lármásabb képviselőt kellett hűvösre tenni, köztük a hires Hugó Victort; s ment minden a maga útján. A bekövetkezett kata stropha után ismét nem a parlament tette le; a csőcselék tette le, a mely bejött a terembe és ott pipára gyújtva szabadon garázdálkodott. Nem azért hozom fel, mondom, mindezeket, hogy gyengitsern a parlament iránti kegyeletet. hanem csak azért, hogy figyelmeztessek arra, hogy kár csupán egy garantiára szorítani minden közéletet és lemondani önként arról, a mit nálunk nem is megszerezni kell, hanem a mi már megvan. A parlamentnek meg egy más különös hibája is van, s ezt minálunk is tapasztaltuk már: ez a capicitatio hiánya. Mert ha nem akarjuk mystificáíni magunkat, őszintén be kell vallanunk, hogy mindenki már hazulról megállapodott véleménynyel —hogy ne mondjam praeconcepta opinio-val — jő be. Megalakulnak a pártok. Numerice ki tudom mutatni, hogy a pártok és — a mi azoktól elválhatatlan — a pártfegyelem, a melynek lennie kell, melynek alá kell, hogy rendeljék magokat a párttagok, miként hamisítják meg az országnak igazi közvéleményét. Például itt van egy nagy párt. Ez előbb a pártconferentián határoz egy kérdésben, kimond egy elvet többséggel és a párt kebelében levő kisebbség meghajol a többség előtt. Már most e kisebbséghez, mely hazafias abnegatioval alárendelte magát, méltóztassék hozzáadni a másik pártnak egész zömét, mely ellenzéki állást foglal és kisül az igazság: hogy nem az történik, a mit a többség akar, hanem az, a mit a kisebbség akar. Van aztán egy másik pressio, a mikor a ministerek egy és más alkalommal mindjárt tárcza-kérdésí csinálnak valamiből s ekkor szomorú kényszer alatt áll a szegény parlament. Válságot nem akar, látva, hogy az az országnak adott pillanatban nagy kárára lenne, tehát inkább elfojtja magában véleményét. Ha aztán az történik — a mire szintén volt eset — hogy két erős pártnak a vezérei egymás közt kiegyeznek pl. egy bizonyos elvnek megállapítása végett: no akkor aztán jó éjszakát neked önállóság, önálló, elfogulatlan, minden szenvedélytől ment szabad gondolkozás, akkor eredj haza aludni, aludjál sokáig, ugy mint Rip van Vinkle s ébredj fel majd akkor, midőn egészen más pártviszonyok és más constellatiók lesznek. Igen sajnálom,hogy érdemes barátom Gyulai Pál veleszületett kritikai hajlamait követve a képviselőház eljárásának bírálatába bocsátkozott. Én azt hiszem, hogy mi a magunk részére levonhatjuk ugyan belőle a tanúságot és a közvélemény nyilvánulását különösen arról a legilletékesebb helyről igenis nagyon számításba és tekintetbe kell vennünk, de arra, hogy az ottani eljárás felett itt kritikát gyakoroljunk, hivatva nem vagyunk. (Helyesléseit.) Ismeretes, hogy az újabb korban a parlamentek többnyire mindenütt két kisegítő eszközhöz voltak kénytelenek folyamodni, a melyeket Bentham Parlamenti Taktikájában hiába keresnénk. Az egyik az obstructio, a másik ennek ellenmérge: a cloture. Mind a kettő visszaélés és ha t. barátom megrójja azokat, a kik az obstructioval ez alkalommal visszaéltek, ugy azt hiszem, nem lesz szabad mellőznünk a kellő óvatosságot abban sem, hogy mi meg