Főrendiházi napló, 1884. I. kötet • 1884. szeptember 27–1885. május 21.

Ülésnapok - 1884-28

XXVIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. 221 és maguk ezen püspökségek is végkép elpusztultak. Jogérzetöknek ugyanis inkább felelt meg folytatni a kinevezéseket és a kinevezetteket, azután otthon foglalkoztatni az országos tanácsban, a kormányban és törvényhozásban, vagy a mire az akkor meggyérült püspöki székek és gyakori diplomatiai érintkezések idejében még szükséges is volt, a diplomatiai téren Stambulban, Veienczében, Romában, Krakkóban és a különféle német udvarokhoz és országgyűlésekhez menesztett küldöttségekben, semmint a kinevezés megszakításával a végabdicatiónak hitét megszilárdítani, s ez által az utókornak praejudicálni. Hitök és reményök a nemzet ősi missiójában oly erős és rendithetlen volt, hogy nem haboztak őket az országgyűlésen és pedig ezen ősi tiszteletreméltó házban ülési és szavazati joggal, mintha csak valódi püspökök volnának, felruházni, hogy ittlélökkel emlékeztessék a nemzetet: hogy mily fontos és főbenjáró hivatás teljesítése várakozik reá és ápolják benne a reményt és hitet, hogy jönni fog előbb-utóbb egy idő és támad egy férfiú, a mint támadt is egy az oly kedves és rokonszenves emlékezetű Savoyai Eugenben, a ki ezen eszmének öntudatára jutand és azt kedvező időben végre is hajtandja, nem tűrve azt, hogy a magyart köröskörül oly nép vegye körül, melyre neki semmi befolyása nincsen, sőt mely olyanok befolyásának van kitéve, kik a magyarnak nem épen különös jó barátai, Ha mégis az előttünk fekvő törvényjavaslat minket czímzetes püspököket ülésezési jogunktól megfoszt, abban kétségtelen jelét látjuk annak, hogy Savoyai Eugén óta a helyzet és gondolkozás nagyban változott. Hogy megváltozott, azon épen nem csudálkozom, mert hiszen Savoyai Eugén halála óta a hagyományos ősi politika, mely végrendeleten alapul, hogy tudniillik a korona és ország sem jogaiból, sem területéből mitsem áldoz fel és azt a mi elveszett, újra visszaszerzi, több mint 150 éven át szünetelt. Igaz, hogy a király czímében nem történt változás; igaz, hogy koronázások alkalmával a melléktartományok képviseletében megjelentek a hagyományos zászlók, az is igaz, hogy mi czímzetes püspökök e főrendiházban ülés-és szavazati jogunkat háborítatlanul megtartottuk egész a napig, de ezen kivül mi sem történt. Sőt történt sok olyan, mely arra enged következtetni, mintha a korona fentartott jogairól már is végkép lemondottunk volna. Nem kell és nem lehet tehát csudálkoznunk azon, hogy az a kor, mely az ősi hagyományos politikáról rég megfeledkezett, arra többé semmi súlyt nem fektet, reánk czímzetes püspökökre sem fektetett súlyt és a politika elestével, mely minket a főrendiházba bevezetett, természetesen nekünk is elesnünk kellett. Szerencsénkre nem hiányoznak már is jelek és fordulnak elő tények, melyek egy új aera kezdetére mutatnak, melyek azt jelzik, hogy eme szomorú stagnatiónak vége lesz, hogy a legközelebbről bekövetkező fejlemények az ősi, hagyományos politikának kedvezők lesznek, tehát azon jogczímnek — melyen a mi ittlétünk alapul — súlya szintén növekedni fog. E tények sorában első helyre helyezendő azon nevezetes, epochalis esemény, hogy a magyar korona egykori melléktartományaiból ma önálló királyságok és herczegségek lettek, melyek1 nek tehát első sorban okuk van, hogy nagy, de még zsenge vívmányaikra féltékenyek legyenek, azokat gondosan őrizzék és minden lehető biztosságba helyezni törekedjenek, tehát jó barátok és szövetséges társak után nézzenek, kikre válság vagy veszély idején bizton támaszkodhassanak. Ez az első mozzanat a régi kapcsolat visszaállítására. A második igen fontos tény az, hogy nekünk szintén vannak keleten megóvandó fontos érdekeink, s ennélfogva mi az ott folyamatban levő alakulásokat egészen tétlenül és közönyös szemmel még sem szemlélhetjük, annál kevésbé, mert a befolyást, melyet mi elhanyagolunk, megragadhatná más, ki azt bizonyosan nem a magyar érdekében használná fel. (ügy van!) És ezen érdekek közé első sorban helyezem azt, hogy ama királyságok és fejedelemségek souverain joga csorbát ne szenvedjen ^és a népek kebelében az a hit gyökeresedjék meg, hogy azon perczben, melyben^ valakinek kedve kerekednék, hogy őket államiságukban és területökben háborgassa, reánk magyarokra, a mi oltalmunkra és segítségünkre csak ugy számit-