Főrendiházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–1880. márczius 20.

Ülésnapok - 1878-68

324 LXVIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. IX., 1807: I., 1840: II. t. czikk. Ö Felsége szivén fogja viselni, hogy az 1792: IX. t. ez. rendeletének betöltésével a magyar ezredekben magyar tisztek,következéskép tábornokok,született magyarok legyenek. Ezek elég világosan igazolják állitásomat.És ha ily sok törvény szól etárgyról, mily halmaz lehetett a sérelem, hogy ily sok esetben sikerült annak remélt, de meg nem talált orvoslásával törvényezikkben is adnia kifejezést. De áttérek a másik körülményre, és ellenezni akarom a helyzetet, mely beállt 1867ben, s a lényegre nézve beáll ma is, midőn magyar ifjak a közös hadseregbe lépnek, nem az egyéves önkényteseket értve, hanem azokat, a kik a katonapályát életczélul tűzik ki maguknak. Ezen ifjak három osztályba sorozhatok: először említem azokat, kik jellemüknél fogva simulékonyak, fogékonyak külső behatásokkal szemben, ezek alkalmazkodnak az uralkodó szellemhez és lesz belőlök, meglehet, jó cs. k. osztrák katona, de ezek megszűntek magyar hazafiak lenni, a magyar társadalom, a magyar nemzeti cultura számára elvesztek. Ismerek ilyeneket, tudnék példákat fölhozni, hanem exempla sünt odiosa. — A második osztályba tartoznak azok, a kik birnak ugyan szilárd, független jellemmel, de nem birnak tapintattal; ezek csakhamar conflictusba jönnek társaikkal vagy fölebbvalóikkal, és vagy ^kilépnek ismét a hadseregből, vagy meghasonolva életpályájukkal tengődnek azon. Csak a harmadik rész, azok, kiket a természet jellemszüárdság mellett tapintattal és önmérsékléssel is megáldott, folytathatja a pályát, úgy, hogy jó katona és jó hazafi, a magyar társadalom hasznos tagja, a magyar nemzeti cultura egyik harezosa is maradhat. De fájdalom, az emberi természet gyarlóságát tekintve, ezen osztály nem lehet számos, nem képezheti a többséget. Ilyen a helyzet ma, és nem volna más, akármilyen nagy számban lépnének a közös hadseregbe magyar ifjak, vagy akármilyen nagy számban léptek volna be azonnal 1867 után. Mert ne feledjük, hogy 1867-ben a hadseregbe lépők közül szerencséről szólhat az, a ki ma főhadnagy, és ritka, igen ritka szerencséről, a ki kapitány. A főbb tiszti állásokat szükségképen azok foglalják el ma, a kik e pályára az ötvenes években, sőt 1848 előtt léptek. Sokan lesznek az osztrák és magyar közös hadsereg tábornokai között azok, kik 1848-ban szabadságharezunkban ellenünk harczoltak, és azért nem természetes-e, ha ezek között nemzeti törekvéseink nem rokonszenvesek, sőt egyesek előtt ellenszenvesek. Kimutattam, hogy a közös hadsereg intézménye ugy, a mint az ma fönnáll, midőn szorosan véve a közös név sem illik reá, legalább korántsem olyan mértékben, mint a minőben az osztrák név megilleti, nemzeti érdekeinket ki nem elégítheti, sőt több tekintetben sérti vagy legalább fenyegeti. Vannak azonban ezen intézménynek más hiányai is, hiányai a védelem és harczképesség szempontjából, oly hiányokat értek, melyek annyira szembeszökők, hogy azok fölismerésére nem kell szakismeret, csak logika, mert e hiányt védelmi rendszerünkben rejlő egy nagy ellenmondás képezi. Ez ellenmondás abból áll, hogy elfogadtuk az átalános védkötelezettséget, de annak logikai folyományait nem léptettük életbe. Az átalános védkötelezettség annyit tesz, mint a nemzet fölfegyverzése; az átalános védkötelezettségen alapuló hadsereg annyi, mint a nemzet fegyverben. Ilyen hadseregnek, hogy czéljának megfeleljen, nemzeti jelleggel kell birnia; ily hadseregnek, hogy feladatát megoldhassa, e nemzeti jellegből kell merítenie a lelkesedést. Tudom, hogy sokan azon ellenvetést teszik erre, hogy ma, midőn a hadviselés jellege megváltozott, a lelkesedésnek nincs már semmi, vagy legalább igen csekély jelentősége; hogy ma a fődolog a fegyelem, hogy ez pótol mindent. Én kétségbe vonom ezen állítás helyességét. Megengedem, hogy egy zsoldosokból álló seregnél, vagy olyan seregnél, melynek minden tagja hivatásánál fogva csak katona, és ezen kivül más hivatással nem bir, a vak engedelmesség, melyet a hosszú gyakorlat második természetté nővel, és e mellett katonai dicsvágy pótolhat minden egyéb erkölcsi rugót. De tagadom, hogy egy hadseregnél, mely az átalános védelmi kötelezettségen alapul, mely tehát a hadilábon túlnyomó részben olyan katonákból áll, kiknek ez nem egyedüli életpályájok, kik a mellett, hogy katonák, nem szűnnek meg polgárok lenni, hogy ilyen hadseregnél az, hogy lelkesedni