Főrendiházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–1880. márczius 20.
Ülésnapok - 1878-68
LXVIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. 323 Legyen szabad e három kérdést egyenkint szemügyre vennem. (Halljuk!) Az első kérdést ugy is formulázhatjuk, hogy vájjon változatlanul fönntartandó-e szervezetünk ; a közös hadsereg intézménye nem szorul-e reformokra? E kérdésre a válasz szerintem nem lehet más, minthogy a hadsereg ugy, a mint az ma tényleg fennáll és azon jelleggel, a melylyel az jelenleg tényleg bir, közös hadseregnek nem tekinthető, nélkülözi ama jelleget, a melylyel a törvény értelmében bírnia kellene. Söt oly jelleggel bir, mely reánk magyarokra nézve egyenesen aggasztó, legjogosabb aspiratióinkkal szemben ellentétes, hogy ne mondjam, ellenséges. Távol legyen tőlem, nagyméltóságú főrendek, hogy én mindezt vádképen akarjam felhozni a közös hadsereggel szemben. Csak a fennálló állapotot akarom constatálni, mely állapot természetszerű következménye a történeti fejlődésnek. Azt tagadni nem lehet, hogy ha 1868 előtt a hadsereg jellege kizárólag osztrák volt, értve ez alatt azt, hogy a hadseregnek az értelmiséghez tartozó része túlnyomó nagy számban, ritka kivételektől eltekintve, magát csakis egyedül császári kir. osztrák katonának érezte, tartotta, vallotta, mely érzés benne hazához, nemzethez való ragaszkodás felett állott, ugy ma is ezen állapot túlnyomó a hadseregben, s ha 1868 előtt e miatt valótlanság lett volna másról, mint osztrák hadseregről beszélni, ugy ma is ezen állapotok állván fenn, tulajdonképen csak osztrák hadsereg létezik és önámitás közös hadseregről beszélni. És a hadseregnek ezen kizárólag osztrák jellege veszély reánk nézve, veszély nemzetiségünkre, veszély nemzeti culturánkra nézve. Mert mi természetesebb, minthogy a hadseregben uralkodó ezen specificus osztrák szellem a hadseregbe lépőkre hat, uralmát érvényesiti fölöttök. Mi természetesebb, minthogy assimilálni törekszik mindent, és minthogy a hadsereg hivatalos nyelve a német, a hadsereg mai szervezetében szükségképen germanizál, némely közegei által öntudatosan, más közegei által, megengedem, öntudatlanul, hanem szükségképen germanizál. Tudom, nagyméltós. főrendek, hogy mi lesz erre a válasz azok részéről is, kik az általam mondottakat nyíltan és leplezetlenül elismerik. A válasz az lesz, hogy ezen állapotnak magunk vagyunk okai. Azt fogják mondani, miként más helyütt ugyanezen tárgyra nézve már elmondatott, hogy ennek magunk vagyunk okai, miért nem lépnek t. i. a magyar ifjak tömegesen a katonai pályára? s miért nem ragaszkodnak szívósabban nemzetiségükhöz, miért nem tudnak több szívósságot tanúsítani a germanizáló áramlattal szemben? Megengedem, hogy a közös hadsereg körében általam jelzett, reánk nézve sérelmes állapotoknak magunk vagyunk okai; csak egy szócskát kívánok ezen állításhoz tenni: azt, hogy igaz, magunk is vagyunk ennek okai, de főoka a múltban, történeti eseményekben és azok következményeiben rejlik. Alig hiszem, hogy legyen valaki, bármiként ítéljen szabadságharczunkról, a ki ne találná természetesnek, hogy az ötvenes években, sőt 1867-ig is a magyar ifjak a katonai pályától, — mely reájok nézve más, mint osztrák katonai pálya nem lehetett — idegenkedtek, s hogy a szülök sem éreztek kedvet, e pályára nevelni fiaikat. Igaz, hogy a helyzet 1867-ben megváltozott; de ne feledjünk két körülményt; az egyik az, hogy a társadalomban épen ugy, mint egyeseknél hosszabb időszakon át táplált ellenszenv vagy rokonszenv, még ha a viszonyok időközben meg is változtak, rögtön el nem enyészhet, annál kevésbé enyészhet el. minél hosszabb ideig uralkodott az. Kétszáz éves hagyományt nem lehet a társadalomból egy évtized alatt kiirtani, éreztetni fogja az hatását még hosszú ideig, mindaddig, mig a törvényhozás is nem teljesíti feladatát, megszüntetvén azon okokat, melyek a hagyomány keletkezését előidézték. Pedig kétszáz éves hagyománya a magyar társadalomnak az, hogy a magyar ember a katonai pályán a legfőbb intéző körök részéről rendszeres mellőzésnek van kitéve.. Igazolják e hagyományt a történelem lapjai. Sok példa közül csak egy-kettőt idézek; miért mellőztetett Zrínyi Miklós a költő Montecuculival szemben? mert magyar volt. Mi bírta reá Bottyány Jánost, hogy cs. ezredesből kurucz tábornokká legyen, ha nem a mellőzés, melyet tapasztalt? De igazolják e hagyományt törvénykönyvünk lapjai is; ott vannak az 1598: XVI., 1600: III., 1603: V., 1604: II., 1638: XLV., 1662: II., 1792: 41*
