Főrendiházi napló, 1875. II. kötet • 1876. april 8–1878. június 29.

Ülésnapok - 1875-44

16 XL1V. ORSZÁGOS ÜLÉS. S ez az első indok, a mely engem e tvjavaslat elfogadására vezet. Azonban, ha a közigazgatási bizottságok feladata az állami s autonomicus közegek közti összhangzatosság, ha a tanügy is ezen összhangzatosságnak egy biegészitő része: akkor a képviselőház által elfogadott szöveg ez irányban egy ürt hagyott, melyet az élet nem leend képes betölteni, mert ezelőtt a megyei iskolatanácsban a felekezetek képviselői s tanítói helyt foglaltak, ezen törvényjavaslat s a már szentesitett közigazgatási bizottsági törvény szerint a bizottságból ki vannak zárva, hacsak esetleg a megyei közgyűlés egyet-kettőt a tiz megyei tag közé be nem választ. Intézkedni fog tehát sok tekintetben de nobis sine nobis. Az érintkezés a felekezeti iskolák tényezőivel igen lazává, a kölcsönös felvilágosítás majdnem lehetlenné van téve, s a közigazgatási bizottság sokszor a tanfelügyelőnek előadása után, mely az egyoldalúságot ki nem zárja, íog határozni. Az egyszer hozott határozat ellenében mily nehéz az orvoslás, azt már valószínűvé teszi azon körülmény, hogy egy testület tévedéseinek helyreigazítása sokszor a testület tekintélyének csorbításával járhat. A felekezeti iskolák megintése alig fog közvetlen szemle után, hanem a tanfelügyelőnek feljelentése nyomán történni. A védelem itt felette megnehezittetik. A felekezeti tanhatóságok tehát egy testülettel fognak szemben állani, mely a törvényben rájuk szabott kötelezettségeket sürgetni igen, de védelmet adni nem fog. Működési körén kívül van hagyva a felekezeti hatóságokkal való jóakaratú érintkezés, a sikerhez oly igen megkívánt támogatás, s igy ezek ismét ott lennének, a hol voltak eddig: önmagukra hagyatva, elszigetelve s a „segíts magadon, és Isten is fog segíteni" vigasztalással az uralkodó közönynyel szemben hagyva. Pedig a felekezeti iskolák a közös iskolákhoz úgy viszonylanak, mint 13 az l-hez — felekezeti iskola van 13,903, községi 1542,— mi bizonyára sokkal tekintélyesebb arány, mintsem hogy az állam figyelmét kikerülhetnék azon hátrányok, melyek ezáltal az oktatásügyre haramiának. A törvényjavaslat ezen hiányán csak úgy leend segítve, ha a magyar nevelésügy magasabb szempontok alá vétetik, s nem azon kérdés szellőztettetik: mennyi túlsúlylyal bírjanak az állami iskolák a felekezetiek fölött, sem az, mennyi akadály gördittessék a felekezeti iskolák fölvirágzása elé; hanem milyen nevelési reálpolitika követendő, hogy a minden színezetű iskolai tényezők az állam egyforma védelmében és támogatásában részesittetvén, mint azt a hármas bizottság jobbitmánya ezélozza, minden erejöket központosítván, a magyar nevelési ügynek oly lendületet adjanak, mely a kor és a haza igényeinek megfelelhessen. A fellengző idealismus vagy féltékenység az állam részéről, a bizalmatlanság és elhagyatottság érzete a felekezetek részéről Magyarországon csak a ziláltságot fogja fokozni; ellenben csak a peripheriában működő erők összesége leend képes egy erőteljes közoktatási rendszert megállapítani. Azon meggyőződést táplálom tehát: hogy Magyarországon az iskolai hatáságok reformja is nem fog sikerülni a meddő theoremák terén, annál kevésbé a ma igen divatos ösztönszerű vagy az úgynevezett naturalistica politika utján. A tényleges viszonyok, mint azok századok óta fejlődtek, s a mint azokat bölcs elődeink mint háládatos anyagot államférfiainknak hagyták, és — a mi szintén számításon kivül nem hagyható — kedvezőtlen anyagi viszonyaink megmenteni képesek törvényhozásunkat azon tévhittől, hogy az állam volt vagy lesz ezután a nevelés és ezáltal a művelődés egyedüli tényezője. Sőt a tények átalában, különösen Magyarországon épen az ellenkezőt bizonyítják. Mert valamint átalában áll az: hogy épen azon nemzetek állanak ma legelő], épen ott bir a tudomány leginkább teremtő erővel, ott éretett el az ismeretek bizonyos átlagos elterjedése, a hol a kormány nyugodtabb, az egyéni és testületi tevékenység szorgalmasabb volt, a hol tehát az állam gyámkodása a szükségszabta korlátok között mozgott: úgy különösen Magyarországot illetőleg nyilt homlokkal állítom, hogy Magyarországnak értelmi és erkölcsi fejlettsége és iskoláink nem voltak oly roszak 1868-ban, mint azt a pártszenvedély vagy az elfogultság bizonyosan csak a nemzet reputatiójának rovására a világgal elhitetni akarja; állítom — s ezt különösen hangsúlyozni kívánom — hogy bánsági katholikus iskoláink, me-