Főrendiházi napló, 1875. I. kötet • 1875. augustus 30–1876. márczius 27.

Ülésnapok - 1875-15

50 XV. ORSZÁGOS ÜLÉS. okozta, hogy az utóbbi években úgyszólván senki sem állott az 1867-iki kiegyezés alapján. Egyiknek nem volt elegendő erélye, bátorsága, hogy azt kellőleg kiaknázza, a másik nem akart semmit tenni, csak gáncsra és vádra keresett benne indokot. Ily körülmények közepette új állam-szervezetünk egyátalában nem érhette el a megállapodottság azon fokát, hogy a pénzvilág számításainak biztos alapjául vehette volna; mert ha igaz, hogy a jó pénzügyek és a jó politika együtt járnak, úgy az is tagadhatatlan, hogy a megállapodottság, az állandóság és az ezen alapuló bizodalom az államhitelnek életfeltétele. Már pedig az utóbbi években vajmi kevés történt e bizalom ébresztésére; de annál több történt a Lajthán túl és innen annak megrontására. Amott a régi aspiratiók emberei mindent elkövettek, és nem minden siker nélkül, hogy az osztrák-magyar monarchiát diplomatiai fictiók gyanánt tüntessék a nagyvilág elé; emitt pedig a folytonos czéltalan támadás mellett az illető körök erélytelen tétovázása bizonyosan nem volt alkalmas a bizalom élesztésére. Meg is látszik ennek nyoma minden pénzügyi transactión, de legfeltűnőbben jelentkezik azon különben meg sem magyarázható ellentétben, hogy noha Ausztriát csakúgy nyomja adósság terhe mint bennünket, csakúgy nyomja az államadósság, noha pénzügyei egy cseppet sem jobbak mint a mieink, mégis sokkal kedvezőbb feltételek mellett tud pénzt szerezui, mint mi, s noha csak az imént követte el hitelezőivel szemben azon megrövidítést, hogy a szelvény adót behozta. Nem a kiegyezésben, a hiba egyesekben, önmagunkban rejlik, de rejlik főleg azon szerencsétlen infatuitásban, mely a fedezést alkalmazta, mielőtt az alapot tökéletesen befejezte volna. Méltóságos főrendek, nekem mindig az volt meggyőződésem, és e meggyőződésem ma még erősebb mint valaha, hogy az osztrákmagyar monarchia csak akkor lesz, csak akkor tarthat állandóságra igényt, ha a szó legszorosabb értelmében a Lajthántúli Ausztria, német Ausztria, a Lajthán inneni Magyarország magyar lesz. Csak Galiczia tehetne kivételt, s e kivétel Ausztriát csak erősítené, mert a lengyelekben hű szövetségest nyerne, mig a mi fehér lapunk szerzett ugyan néhány tehetetlen barátot, de ellenemket még követelőbbekké tette. Mélt. főrendek! Az én felfogásom szerint az 1867-iki kiegyezés alapelve a dualismus. Ennek kell minden irányban érvényre jutnia jelesen a közös véderő szervezetében, és akkor egy hatalmas lépést fogunk tehetni az annyira óhajtott, az annyira szükséges megtakarítások ösvényén. Legyen a közös véderőnek kiegészítő része a magyar hadsereg itthon, legyen az magyar, tisztjeiben, vezényletében, a mint annak az 1867-iki kiegyezés értelmében kellene lennie, és a nemzet minden vonakodás nélkül meg fog nyugodni a honvédségnek a közös hadsereggel leendő szorosabb egybefüzésében, és akkor csaknem rögtön tetemes megtakarítás lesz eszközölhető a hadseregi szükségletnél. Ezen óhajtásomnak semmi köze azon kalandos és egyenesen a kiegyezésbe ütköző követelésekhez, minők a közös hadseregbe olvasztása a honvédségnek, vagy épen a véderőközösség megszüntetése. A mit én óhajtok, az szorosan beleillik a kiegyezés keretébe, sőt annak természetes folyománya, s én meg vagyok győződve, ha kormányunk ezt erélyesen felkarolja, ha meg tudja győzni ő Felségét arról, hogy ez a véderő és harczképességet nem csorbítaná, hanem tetemesen fokozná, Felséges urunk királyunk, ki százados hagyományokat hozott áldozatul népe boldogságának, szakítani fog az elavult rendszerrel, melyet a megszokottság és előítélet tartott fenn eddig is, és nem fogja ellenezni ezen változtatást, melyet a hadseregnek jól felfogott érdeke mellett a nemzet zilált pénzügyi állapotai oly sürgősen követelnek. Amúgy is a hadsereg költségeinek további leszállítására e pillanatban gondolni sem lehet. Nem keresem, vájjon helyesen cselekedett-e a delegatió, hogy az új ágyúk fedezetének megteremtését két év alatt elfogadta. De igen óhajtottam volna, hogy ha megemlékezik vala a tavalyi delegatióban történt azon indítványról, mely a tettleges szolgálati idő leszállítását czélozza. Ezt csak azért hozom fel, mert reménylem, lesznek, kik azt tudomásul venni és iparkodni fognak a jövő delegatió alkalmával ennek érvényt is szerezni. Azoknak kapcsában, a miket nemzetiségünk tömörítésére nézve felhoztam, talán elégséges volna csak reá mutatni az 1868. XLIV. törvényczikkre. A Grleichberechtigungnak ezen szeren-