Főrendiházi napló, 1875. I. kötet • 1875. augustus 30–1876. márczius 27.

Ülésnapok - 1875-15

XV. ORSZÁGOS ULES. oí esetlen plágiuma máris véghetetlen károkat okozott. Bölcsebbek akartunk lenni az egész világnál, megkisérlettük oly kérdések megoldását, melyek eddigelé sehol meg nem oldattak, legfölebb ketté vágattak. Adtunk fehér lapot, s azt tele irták separatisticus, magyarállamellenes indokolatlan gyűlölettel és indokolatlan hálátlanságba mártott tollal irt intézményekkel. Megengedtük, hogy a törvényhatóságokban és a törvénykezésnél az állam nyelve mellett más nyelvek is használtassanak, és ma már van akárhány törvényhatóság, melyből a magyar nyelv csaknem egészen kiküszöböltetett. A bűntelenség növelte dacz a legmerészebb kihívásokban jelenkezik, sőt befészkeli magát a törvényhozás szentélyébe is. Az engesztelés politikája veszélyes gyengeséggé fajult, czélját tévesztette, nem elégít ki senkit, csak növeli a követeléseket, csak azt eredményezi, hogy mig eddig hazánkban voltak ugyan más nyelvű polgárok, ma már több, egymással egyenjogositott, külön autonómiával biró nemzetiség van. Nem késő még, hogy önkánmkon és más nemzetek példáján okulva belássuk, hogy az államegység nem tűr több nemzetiséget. A republicanus Amerika ép oly kevéssé tűri, mint a monarcliicus Ausztria és Oroszország. Ott is a közigazgatás, a törvényhozás, a törvénykezés, a tannyelv kizárólag az állam nyelve, és ha ez ott indokolva van, nálunk bizonyosan életkérdés. Nem túlzás tehát, midőn azt mondom, hogy nálunk valóságos önfentartási kötelesség parancsolja ezen fatális törvénynek mielőbbi eltörlését, s akkor meg fogjuk takarítani azon különben nem jelentékeny összeget, melybe polyglott államunknak ezen rendszer fentartása kerül. A megtakarítások sorában sokan nagy eredményeket vártak a központi tisztviselők számának leszállításától, a ministeri tárczák helyesebb beosztásától, s egyes tárczák megszüntetésétől. Ez utóbbit magam is lehetőnek hiszem, azonban alig hinném, hogy akár a kormány, akár más annyira volna már elkészülve ezen kérdés megoldására, hogy a tekintetben tüzetes véleményt mondhasson. De a mi a ministeri tárczák számának tetemes leszállítását illeti, ezt csak ugy vélem lehetségesnek, ha gyökeresen megváltoztatjuk törvétíf^J hozásunk rendszerét. Én ugyan soha sem tudtam belátni ezen parlamentáris gyakorlatnak czélszerűségét, mely a törvényeknek kezdeményezését, hozatalát csaknem kizárólagosan a ministerium kezébe teszi. Ki ne tudná, mily nyomatékos az első szó még magánügyek tárgyalásánál is, hát midőn oly nagy fontosságú kérdésekről van szó, minők egy országnak ügyei ? Hogyan egyeztethető meg a valódi alkotmányossággal, hogy a törvényhozás úgyszólván végkép lemondjon ezen fontos politikai ténykedésről és másnak engedi át azt, a mi első sorban az ő kötelessége? Sokkal helyesebb alkotmányos fogalmat tanúsítottak őseink, midőn körömszakadtáig küzdöttek a kezdeményezési jog mellett. Pedig az akkori királyi propositiók távolról sem voltak törvényjavaslatok. Belátták, hogy a kormány rendeltetése a kormányzás, az országgyűlésé pedig a törvényhozás, s én részemről ép oly anomáliának tartom, hogy a kormány legislál, mint azt, ha az országgyűlés kormányoz. De eltekintve mindezektől, mellőzve mindazt, a mit fel lehetne hozni, annyi kétségtelen, hogy kormányzatunk azért oly költséges és a hátramaradások a kormányzatban leginkább onnan erednek, mert a ministerek és tisztviselőink java legtöbb idejöket, tehetségöket folytonosan törvények készítésére és azok keresztülvitelére kénytelenek fordítani. Én nem tulajdonithatok semmi politikai oknak elegendő fontosságot, mely csak ezen egyetlen egy hátránynyal fölérjen. A kormány, mint a parlamenti többség kifolyása, a nélkül is gyakorolná az őt megillető befolyást a törvények hozatalánál, de megmenekülne tömérdek munkától, s azon visszás helyzettől, melybe őt a törvényjavaslatoknak 9 — 10 stádiumon való keresztülvitele kényszeríti. Aztán hol az a vasidegzet, mely ezen folytonos, lélekölő küzdelmet megbírná ? Hol vegyen a minister erőt voltaképeni feladatához, a kormányzáshoz, midőn csaknem egész idejét kénytelen a parlamentaris tárgyalásoknak szentelni és testben lélekben kimerülve tér vissza íróasztalához, hogy másnap újra kezdje sisyphusi munkáját ? Oly gazdagok vagyunk államférfiakban, hogy dispensálhatnók magunkat attól, hogy e tekintetben takarékoskodjunk? Szakítsunk tehát mielőbb e rendszerrel. Lehet az jó, czélszerű .egyebütt, de nálunk csak károsan hatott eddig