Főrendiházi napló, 1872. III. kötet • 1874. október 24–1875. május 24.

Ülésnapok - 1872-159

CLIX. ORSZÁGOS ÜLÉS. 377 mint ilyenek nem tekinthetők olyanoknak, a kiknek méltósága úgyszólván az elmozdithatatlanság prestigeével volna felruházva. Ily helyzetben, midőn a közigazgatás a törvényhozásban oly tág tért foglal el, mint jelenleg ezen mélt. főrendi házban; akkor szerintem igen nyomatékos hangokat lehet emelnünk ; azonban nézeteinket oly terjedelemben és oly irányban érvényesíteni, mint meggyőződésünk szerint óhajtanok, szerintem reményleni nem lehet. (Mozgás,) Andrássy Manó gr.: Nagyméltóságú elnök ur, mélt. főrendek! Divide et vinces igen jó princípium volt és a mikor ezt megemlítem, azért hozom fel, hogy emlékezetbe hozzam azon törvényjavaslatokat, melyeken ma áthaladtunk és melyek az országnak több millióját fogják igénybe venni. És ezt azért voltam kénytelen előrebocsátani, hogy bebizonyítsam, hogy nem csak azon 5 millióról van szó, hanem hogy azon kérdés, a melyről jelenleg szó van, körülbelül 20 millióját veszi igénybe az országnak. Igaz, hogy ez kölcsönpénz, hanem a mint a minister ur is emiitette az alsóházban, hogy egy milliónyi kamatbiztositás igényeltetik, és igy 20 milliót tesz az ennek megfelelő tőke, legalább is annyira fog menni az összeg jövőre. Ezt előrebocsátva, mélt. főrendek, ha baj van, mindenesetre a bajnak okát kell megismerni, tudnunk kell, hogy mi okozza, mi tette lehetővé azt, hogy a vasúti vállalkozók 90 milliónyi követeléssel lépnek fel az állam ellen. Én megengedem, hogy azon rendszer, a mely a vasúti építéseknél elfogadtatott, a mely szerint egyes társulatok, egyes pályák kiépítésére vállalkoztak, nem a leghelyesebb, de ezen elv alapján más országokban is építettek vaspályákat. De hogy jártunk el mi? Midőn a társulatok alakultak, az úgynevezett gründerek felszedték a milliókat és a kivitelt al-vállalkozókra hagyták, ezek hasonlóképen, miután részint a részvények, részint a prioritások után a pénzt elköltötték, mindenféle fogásokkal éltek, t. i. a vasutakat még váltóadósságokkal is terhelték. Én ezt distinguálni akarom, mert nem szükséges a dolgokat máskép állítani, mint a hogy vannak,, és ezen törvényjavaslat létrejöttét ezen váltók sürgőssége igényli leginkább. így állván a dolgok, ez az első baj, a FŐEEHUI HAPLÓ 1872/75. III. melylyel meg kell küzdeni. A második baj a kivitelben volt. El kell ismernem, hogy a magyar országgyűlés igen óvatosan járt el, fentartotta magának a vasutak körüli befolyást, még az árverések módját is megszabta; a szerződéseket a legszigorúbban kötötte, a mértföldárakban megegyezett, és eképen a hatalmat magának tartotta fenn. Ezt elismerték a közlekedési ministerek is, mikor a legkisebb változtatásokra az országgyűléstől engedelmet kértek. Példa erre a többi közt a dobsinai vasútnál szükségessé vált változtatás volt, a mely körülbelől 30,000 frtot tesz. Ezt is az országgyűlésen törvény alapján kellett megszavazni. E szerint a közlekedési ministerek elismerték, hogy a rendelkezés az országgyűlésé, ők pedig a vasút kiépítésének csak eszközlői. A közlekedési ministeriumnak eleintén voltak ministeri tanácsosai, a kik a hatalmat magukhoz rántották. Egy camarillát képeztek és mai napig az ország kárára képezik azt, a kiktől a belföldiek irományaikra választ csak nagynehezen, évek múlva kaphattak, mig az idegen vállalkozók 90 milliós praetensióját kellő okmányokkal ellátták. Ugyanezen egyének azok, a kik a collaudatiót eszközölték és mikor eszközölték, lehetetlen, hogy ne tudták volna, hogy azoknak ne legyen praetensiójuk; lehetetlen, hogy ne tudták volna, hogy a társulatnak váltóadósságai is vannak. Nem lett volna-e ezen tanácsosoknak kötelességök az első collaudatio alkalmával az országgyűlésnek mindjárt bejelenteni, hogy azon vaspályák, melyeket az országgyűlés pl. 40,000 írtért alkudott meg, az ő rendeleteik folytán 50,000-be kerültek. De ezt éveken keresztül mindenféleképen el kellett odázni és csak most jön az ország ennek tudomására. Azt hiszem, hogy e tény a legszigorúbb felelősséget igényli. Ez volt a második baj. A harmadik bajt abban látom, hogy a ministerium kötelességének tartotta a vasúti törvényjavaslatokat átalában gyorsan keresztül vinni, mint az ma is történt. Vegyük csak az Unio-bankot, a mely eleintén 45 milliót, később 25 milliót követelt, most megelégszik 5 millióval. Méltóztassék megengedni, hogy a ki követelésében igy leszáll, az követelésének jogosságáról nem lehet meggyőződve. 48