Főrendiházi napló, 1869. I. kötet • 1869 ápril 24–1870. augustus 3.

Ülésnapok - 1869-31

XXXI. ORSZÁGOS ÜLÉS. 157 oly állítás, melyre nézve a sok szószaporitást nem tartom szükségesnek, elég erre azt mondani: „qui multum probat, nihil probat" ; inert mellőzve azt, hogy a testi fenyítéknek mindenkire gondolt kiterjesztése a míveltebb osztálybeliekre nézve a rendőri kihágások megfenyitését úgyszólván lehetetlenné tenné, vagy pedig oda vinné a dolgot, hogy miután bűnvádi esetekben a testi büntetés nem alkalmaztatik többé, ők a rendőri kihágások miatt individualitásoknál fogva sokkal szigorúbban és érzékenyebben bűnhődnének,^ mint a legsúlyosabb bűntettek miatt, és hogy egyátalában a mívelí osztálybeliekre nézve megszűnnék a büntető igaz- j ság és helyet foglalna a büntető kegyetlenség; — ! mondom, nem tekintve mindezeket, a logikai követ- ' kezetesség ilynemű érvényesítése által, az anynyira félt európai közvélemény előtt a haladási képesség szomorú jelét adnók, mely szerint, mivel egy ugrással mindent el nem érhetünk, elejtenők és megszüntetnők azt is, minek már birtokában vagyunk. Ilyen aut-aut okoskodás lehetetlenné tenne minden részletes haladást, miért is felhagyok annak további ezáfolatával. Mélt. főrendek, én kezet fogok mindazokkal, kik oda törekszenek, hogy hazánkban mennél előbb csak egy legyen a büntetés neme, mely mindenkire i alkalmazható legyen. Igen is, Jegyen csak egy a bűn- i tetés neme, de ne alkalmaztassák egyforma mértékkel, hanem a legnagyobb figyelemmel, lelkiismeretes figyelemmel az individualitásra, értem a szellemi qualificatióra. A büntető igazság csak akkor lesz valódi igazság, és csak akkor lesz javító eszköz, ha senki sem bűnhődik érdem felett vagy érdem alatt. Csak ennek megközelítésében fogom én fellelni a most czélba vett reform előnyeit, csak ennek' megközelítésében fogom én látni a törvény előtti egyenlőség valósítását, és csak akkor lesz igazán a büntető törvénykezés valódi haladása. így tekintve az ügyet, lehetetlen kéxkednem az iránt, hogy a büntető törvénykönyvnek alkotása törvény- ! hozásunknak legsürgősebb, legszükségesebb, de tekintve hazánk sajátságos viszonyait, egyszersmind legnehezebb feladataihoz tartozik; mert a mit a humanitás érdekében tenni akarunk, az sok esetben hibás felfogás által, kénytelenséggé válhatik, vagy ellenkezőleg a büntető törvénykezést illusoriussá teheti. Jól tudom én, hogy a büntető törvénykezés az általa kívánt tökélyt bármily tökéletes törvénykönyv mellett is csak az illető tényezők buzgó közremunkálása által érheti el. Jól tudom, hogy bármily tökéletes lesz büntető törvénykönyvünk, annak igazolása in ultiina analysi a bírói kar képzettségétől, lelkiismeretességétől fog függni; de mindamellett az egész feladat megoldását egyedül a bírák egyéni belátására, és így különböző belátására — hacsak ideiglenesen is — bízni, a nélkül hogy rendes büntető törvénykönyv nekik a bűn nemeire nézve irányt adna, és a büntetés mértékére nézve határokat szabna, melyek közt kötelesek magukat tartam, ezt, az általam csak megpendített nehézségeknél fogva, veszélyesnek tartom. Igaz, mélt. főrendek, hogy mostani büntető törvénykezésünk jobbára csak a gyakorlaton alapul; ámde elég sajnos, hogy ez ugy van, hogy a törvénykezés legfontosabb ága ily elhanyagolt állapotban maradt a mai korig. Ez engem arra bir, hogy a m'ult kor iránti tiszteletlenség nélkül, elődeinket, kiknek bölcsessége és hazafisága előtt egyébként fejet hajtok, ezen eléggé nem sajnálható mulasztás vádjával kell terhelnem; mely mulasztást ha valami menthetné, az abban állana, hogy azon korban, melyből az úgynevezett praxis eriminalis ránk átszállott, a bűntettek, vétségek és kihágások száma nem állott oly borzasztó arányban a nép számához, mint jelenleg, mint a hivatalos jelentések és kimutatások, mit amindennapi sajtónak criminalitásokkal és kihágásokkal telt hasábjai bizonyítanak. Kern ámíthatjuk magunkat, az emberi nem halad mindenben, műveltségben, civilisatióban, tudományban, de erköesiségben nem. Nem akarom ezzel a műveltségnek vagy civilisatiónak tulajdonítani -AZ erkölcsi sülyedést, korántsem; hanem tulajdonítom azt a mindinkább elterjedő tudatlanságnak abban, a mi a civilisatiónak legerősebb támaszát képezhetné, a vallásban. Az ezen tudatlanságból eredő indifferentismusnak és vallástalanságnak tulajdonítom főkép az erkölcsi sülyedést. De nem lévén mai feladatunk az erkölcsi állapot okait vizsgálni, csak azon tényre szorítkozom, mely kétségbe nem vonható és köztudomás szerint constatálva van, hogy a vétségek száma roppant módon növekedik a nép számához aránylag, és hogy ennélfogva a büntető törvénykezés fontossága tetőpontját érte el; méltán kérdem, vájjon feltehető-e, hogy mi, kik az elődeink által sokkal kedvezőbb körülmények közt elkövetett mulasztást ma