Főrendiházi napló, 1869. I. kötet • 1869 ápril 24–1870. augustus 3.

Ülésnapok - 1869-24

XXIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. 107 azért, mert a legfőbb biróság fölött egy még magasabban álló biróság nem létezik. De hogy az elvet legalább megközelítsem, s a részrehajlatlanság igényeinek a lehetőség legszélsőbb határáig elég legyen téve: azon eszméhez folyamodtam, hogy a legfőbb fegyelmi hatóság, mely a legfelsőbb Ítélőszék tagjai fölött lesz hivatva ítélni, fele részben a felső ház tagjaiból, másik része pedig a magyar királyi Curia tagjaiból alakittassék. A dolog természeténél fogva ezen legfelsőbb fegyelmi bíróságtól fölebbvitel nem lévén lehetséges, ennek hiányát az által véltem pótolhatni, hogy átvettem az esküttszéki intézményből a recusationalis jogot, melynélfogva a vádlottnak és vádlónak egyformán jogukban áll a 36 tag közül 12—12 tagot visszavetni, ugy hogy a megmaradt 12 tag legyen azon biróság, melynek ellenében sem felebbvitelnek, sem más perorvoslatnak egyátalában helye nincs. Lehetnek, kik ezen intézményben némi bizalmatlansági votumot fognak látni a legfőbb törvényszék tagjai irányában; de ha így fogjuk fel a dolgot, akkor az egész büntető codex merő diffidentia vulna a társadalom összege és minden egyes tagjai ellen, és akkor becsületszerető ember ministeri tárczát sem vállalhatna, mert az 1848. évi IH-ik törvényczikk, mely a forumot megállapítja, mely a minister fölött ítél, ez által már előre bizalmatlanságot szavazott a minister ellen. Egyébiránt meg vagyok győződve arról, hogy a fegyelmi vétségek a legfőbb fegyelmi hatóságnál nem fognak előfordulni, s lelkemből óhajtom, hogy ezeknek tagjait a közvélemény nemsokára a sine eura epithetonnal ruházza fel; de mindamellett nem tartottam tanácsosnak ezen intézményt mellőzni • mert noha nem valószínű, de mégsem lehetetlen, hogy a legfőbb biróság egyes tagja magaviselete által oly közbotrányt okozhatna, mely természeténél fogva nem esnék ugyan a közönséges büntető törvény súlya alá, de mégis megrendítené a bírói tekintélyt a közönség előtt. Mihelyt tehát ezen bajnak valószínűsége fenforog, nem volna indokolható, ha annak elhárítására a törvényhozás a szükséges és lehető segédeszközökről nem gondoskodhatnék. Mi egy további kérdést, t. i. a büntetés németi illeti, erre nézve bizonyos hézagot fognak találni a méltóságos főrendek a jelen törvényjavaslatban, rÖMSSÖ! MAPL*. IS™/,

1 I. a mennyiben itt sem a közönséges bűntények, sem a hivatali bűntettek büntetése fel nem említtetik. De úgyhiszem, hogy e hézag nem sokáig lesz érezhető, miután reményem van, hogy e törvényjavaslat életbeléptetését csakhamar követni fogja a büntető codex tárgyalása. A fegyelmi vétségekre nézve már részletesen intézkedett e törvényjavaslat, melynek 22. §-ában a büntetések minden fokozata megállapirtatott. Ezen büntetések a roszalás, megfeddés, pénzbüntetés, és a hivatalvesztés. Csakhogy a fegyelmi biróság belátására van bizva, e büntetések bármelyikét alkalmazni, — miután a fegyelmi vétségeket s azok büntetését egyenkint felsorolni s megállapítani a lehetetlenségek sorába tartozik. Áttérek már most a fegyelmi eljárás főbb elveinek kijelölésére, melyeket e törvényjavaslatban követtem. Mig a köz- vagy hivatali bűntettek eseteiben a megtorlást a közkereset, útjára utasítottam, mely közkeresetben az állam viszi a felpörösséget saját közege, t. i. az államügyész által: ettől bizonyos mérvben el kellett térnem a fegyelmi vétségek eseteiben azért, mert épen a fegyelmi vétségek constatálása képezi némely esetekben azon alapot, melytől a magán félnek a vádlott bíró ellenében való kártérítési keresete függ. Ez okból az 59. §-ban fölvettem azon rendelkezést, hogy azon esetben, ha a fegyelmi biróság elleni panasz magán féltől származik, vagy hogyha a magán fél a fegyelmi eljárásba a vádhatározat meghozatala előtt beavatkozott: ezen két esetben a közvádló jogaiba léphessen annyiban, a mennyiben a közvádló fölebbviteli jogával nem élne, vagy a mennyiben a közvádló a vádlott ellen megindított vizsgálat megszüntetésére vagy annak felmentetésére tenne indítványt. Tagadhatatlan méltóságos főrendek, hogy ez uj eszme, mely az európai continensen még egy törvényhozás részéről sem lön adoptálva, mert mindenütt, a mint nálunk is, a magánféluek beavatkozási joga a közkeresetbe csak annyiban volt és van, mennyiben a büntető perben kárának megtérítését követelhette, s fölebbvitellel is csak az ítéletnek azon része ellen élhetett, a mely a kárkeresetre vonatkozott. De igen jelentékeny juridicai tekintélyek megtámadták az államnak ezen monopóliumát, gyám1S