Főrendiházi napló, 1865. I. kötet • 1865. december 14–1868. deczember 9.

Ülésnapok - 1865-14

XIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. 61 De változott azóta a helyzet: következőleg mai szavazásomnak is változnia kell. A trónbeszéd, melyre külön válaszoltunk, az egész országban lelkesedéssel fogadtatott: mert az által, hogy a jogfolytonosság, 17 esztendei tagadás után, legalább elvileg, benne valahára elismer.tetett, az annyira óhajtott kiegyezkedésre, mint kiinduló pont, elegendőnek, vagyis reményt nyújtónak találtatott. A márczius 3-ikaí kir. leirat ellenben gyászos benyomást tett, mert a többség a kiegyezkedést a benne foglalt eszmék folytán csaknem lehetetlennek véli és magát ma legszebb reményétől megfosztva érzi. A kir. leiratban olyan eszmék vannak kimondva, olyan, jogunk elleni irány lengi át az egésznek szövegét, mely a nemzet várakozását nem csak ki nem elégíti, hanem homlokegyenest törvényes követelésébe ütközik. Nem tagadhatom, hogy ezen kir. leirat a kedélyeket fölingerelte, és mégis csak nyugodtan szabad felelni rá, oly kifejezésekkel, melyek egy hű alattvalóhoz illenek, midőn királyához szól. Nem szabad felelni oly keményen, oly hangosan, mint felelni kellene azon státusférfiaknak, kik a leirat tartalmát kigondolták, tanácsolták és szerkesztették: mert királyunk alá van irva; és azokat, kik politikai existentiánk vesztére királyunknak ezen szerencsétlen, veszedelmes tanácsot adták, de nyíltan föllépni jónak nem találják, nehogy kellőleg megtámadtassanak és az egész nemzet Ítélete pálczát törjön felettök, azokat királyunk nevének szent köpönyege fedi. Ellenök fölingerlett kedélyemet fékeznem és szavaimat válogatnom kell, nehogy királyomat sértsem, ki tanácsukat bizonyosan igazságszerető szivének sugallata ellenében követte. Ezen kir. leirat legaggasztóbb irányát abban lelem, hogy benne hátráló mozgást érzek; — és ebben találom a helyzetnek előbb említett változását. A trónbeszédből egy kevés jóakarattal ki lehetett olvasni a felelős magyar minisztériumnak bizonyos föltételek alatti megadását, mely nélkül az ország megnyugodni soha sem fog. Ellenben nem kell épen roszakaratunak lenni, hogy valaki a kir. leirat sorai között egy dicasteriális, nem felelős rendszernek eszméjét olvassa ki, melybe nemzetünk beleegyezni önkényt soha sem fog: mert nem csak önmaga, hanem az egész monarchia üdvét egyedül az alkotmányos rendszerben keresi, melynek fő kelléke a kormány felelőssége ; a collegiális dicasteriális rendszert pedig, mint az absolutismus szülőjét, gyűlöli. A trónbeszéd az 1848-iki királyunk által szentesített törvényeknek revisióját, életbeléptetésük előtt, megkívánta ugyan, de a törvények lelkét, a felelősség eszméjét, a revisio után meg nem tagadta. A leirat ellenben az említett törvények lelkét, a Ill-ik törvényczikket (mert & többi paragrafus ennek csak teste), meg akarja ] ölni, és helyébe olyas valamit tenni, mi bennünket öl meg. (Helyeslés.) A kir. leirat tehát a trón; beszéd által született bizodalmat csirájában csak| hamar elfojtotta, és helyébe nagy bizodalmatlanságot állított: mert ezen leirat után az országtól és képviselőitől várni nem lehet, hogy bizzanak a mostani kormányban, vagy,hogy jobban fejezzem ki mag-amat, a kormánynak azon rész ében és azon egyénekben, kiket megnevezni nem tudok, mert anonyme dolgoznak, de kiknek a tanácsban túlsúlyuk van és kikre a király hallgat. Változott tehát, mint mondám a helyzet: akkor bizodalom ! most bizodalmatlanság! Ezen bizodalmatlanság előidézése pedig — mint a kiegyezkedésnek akadálya — legnagyobb hibája a kir. leiratnak: mert félni lehet, hogy ez által az actio terére kedvvel kilépett nemzetet, habár arról egészen le nem lépteti, de mégis egykissé ismét visszaszorítja a negátió tere felé épen I akkor, mikor a nemzet képviselői a közös ügyek tárgyalásába belebocsátkozásuk által az actio tettlegesítésének legnagyobb jelét adták. Ha a felelős minisztérium, melynek megadása a trónbeszédben egykissé átcsillámlott, a leiratban még jobban kiemeltetett volna, a nemzet képviselői, kiket az initiativa mindenben illet, bizván a király jóakaratában, a közös ügyek körvonalozásábau talán bőkezűbben jártak volna el, mint most. minekutána a felelős minisztérium reménye háttérbe szoríttatott, és nem tudják, kinek dolgoznak, a közügyek kezelését pedig egy felelőtlen dicasteríumra bízni bizonyosan nem fogják akarni, (ügy van!) A képviselők ezen bizonytalanságban természetesen csak igen óvatosan fognak engedményeket adni, legfeljebb olyanokat, melyek a legszigoríibb igazságon alapulnak, holott a közös ügyek megállapításában, hogy innen és túl a Lajtán is hasznos és tartós eredményt szüljenek, nem a szigorú igazságot, hanem a méltányosságot kellene alapnak venni. Méltányosságot pedig csak ott lehet várni, a hol a bizodalom, vagy annak hiányában legalább a felelősség megvan. Valóban szerencsétlen állásba hozták a királyt és az országot a királynak tanácsot adó államférfiak az által, hogy a minisztérium meg nem adásával az előre lépést gátolták és ezzel a kiegyezkedést nehezítették. Pedig előre kell menni: mert hátra menni az 1847-iki státusra nem lehet. Ennek lehetőségéről csak kevés ember álmodik, kiknek száma a nemzet irányában elenyészik, mint az l-es szám elenyészik 20,000 irányában az arithmetikában. A jelen állásban megmaradni szintén nem lehet: mert nem lehet nemzetet akarata elleni rendszerrel tartósan kormányozni roppant physikai erő kifejtése nélkül, melyet Ausztria ellenünk hosz-