Főrendiházi napló, 1865. I. kötet • 1865. december 14–1868. deczember 9.
Ülésnapok - 1865-129
CXXDL ORSZÁGOS ÜLÉS. 589 szándékkal saokott a történelem vádolni, fogadtatott volna el a magyar nyelv átalános közigazgatási nyelvül; a mire annak jogosultságát kétségbe senki sem vonta, mert meg volt győződve ezen országban mindenki, hogy midőn a latin nyelv szerepét itt bevégezte, ennek helyébe más, mint a magyar nyelv, nem léphet, mint ez az 1790-től 1848-ig a magyar nyelv használatának terjesztésére nézve hozott törvényekből is kitűnik. Mindezek igy voltak; de a jelenben, fájdalom, tettleg többé nincsenek igy. Elismerem, hogy van a nézetek ezen változásában az átalános haladás és fejlődés egyik áramlatának része, s nem akarom kutatni azon közelebbi okokat, melyek miatt ezen nézetváltozás hazánkban oly sok keserűség kiséretében állott be, nehogy az alig behegedt sebeket kíméletlenül érintsem. De ha ez igy van és ha ma szükséges lett már törvény által szabályozni, a mi azelőtt szabályozva volt a természetes igazság, a kölcsönös méltányosság, az élet és politikai szükség által, ha — mondom — ezt ma törvény által kell szabályozni: akkor az előttünk fekvő törvény tartalma képezi azon szélső határt, meddig mennünk lehet, meddig mennünk szabad, ha csak önmagunktól kérdeni nem akarjuk: vajon Magyarországban élünk-e még, vagy sem ? (Helyeslés.) Én tehát, méltóságos főrendek, hiven azon nyilatkozathoz, melyet a méltóságos főrendek előtt két évvel ez előtt történt első fölszólalásomban tettem, miszerint tudniillik benső meggyőződésem szerint a magyarnak, még pedig itt inkább a politikai, mint a fajbeli nemzetet értem, hogy — mondám — a magyarnak, a többi testvér-népekkel karöltve és vetekedve, a polgárosodás nehéz munkájában nagy feladat van a gondviseléstől iéntartva: ily értelemben az előttünk fekvő törvényjavaslat elfogadását részemről nem ellenzem, azon reményt fejezvén ki, hogy nem-magyar ajkú lakostársaink ebben o irántok való igazságszeretetünk- és méltányosságunknak fényes zálogát találni, és ezen ország határain tul levő fajrokonaik gyarapodását s fejlődését legmelegebb rokonszenvünkkel kisérve, a mit ezeknek ottani állami létére nélkülözhetetlennek tartanak , ugyanazt minálunk a magyar állam erősitésére, közállapotaink szilárdítására és a magyar nemzet felvirágzására szintoly nélkülözhetlennek és szükségesnek elismerni, és magok részéről nem csak nem hátrálni, hanem őszintén, becsületesen és testvériesen előmozdítani fogják (Elénk éljenzés.) Tomcsányi József főispán: Azon harczok és küzdelmek között, melyeket a magyar nemzet önfentartása érdekében vivni kénytelen volt, nem legjelentéktelenebb a nyelv kérdése. En azon korból való vagyok, midőn még a magyar nyelv uralmát egy holt nyelv tette kérdésessé. Nekünk tiz évig kellett egy nyelvet tanulnunk, azaz tiz évet töltenünk csupán egy nyelv megtanulásával, mely egyébre nem vezetett, mint hogy képesitve lettünk általa a közügyekben részt venni. Sokan felismerték ebben hátramaradásunk * egyik okát, és mint előttem szólott fehérmegyei főispán ur érintette, 1790-től kezdve megkezdetett ezen holt nyelv elleni harcz. Ennek legyőzése azonban nem volt oly könnyű, mint természet szerint kellett volna lenni. Évtizedeken, sőt félszázadon át tartott a küzdelem, mig az 1848-iki utolsó pozsonyi országgyűlésen, hol az akkori uralkodó fejedelem, V. Ferdinánd magyar nyelven szólván a nemzethez, végre azon diplomatiai helyzetbe emelkedett a magyar nyelv, mely öt megillette. Ki hitte volna akkor, mélt. főrendek, hogy midőn a nemzetnek ezen rég táplált óhaja elérte teljesülésének idejét, hogy ugyanazon perczben a legyőzött holt deák nyelv helyébe számtalan élő nyelvek követelései lépjenek, melyekkel uj küzdelembe kellett elegyednünk ? Ki hitte volna akkor, hogy azon hangzatos szavakra, melyek V. Ferdinánd ajkáról hangzottak, s melyek minden jóra való magyar ember keblében a legnagyobb örömet ébresztették, nem sokára a holt latin nyelv helyébe lépett élő nyelvek ágyudörgéssel válaszolandnak ? Meglehet, mint némelyek állítják, hogy ez a szabadság utáni vágy és törekvés kifejezése volt. Hogy a szabadság 1848-ban oly fokra hágott, minőt 1847-ben Magyarországban senki sem remélt, az bizonyos; hanem hogy azon vágy, miután kielégíttetett, mert többre nem lehetett menni, mint a mennyire ment, épen azon argumentumot támadja meg, a mely ezen vágynak elégtételt szol| gáltatott, azt nem hittem volna. Másrészt nem | azon zászlókat és nem azon zászlóvivőket láttam i azon küzdelmekben ellenünk indulni, a kik külön| ben a szabadsági elvek és szabadsági vágyak kielégitését tűzték ki czélul. Egyébiránt ezt mellőzve: elég az, hogy most a nemzetiségi kérdés megoldása fekszik előttünk, a melyet már az 1861-diki országgyűlés megígért és a jelen országgyűlés ismételt, s ezen Ígéret beváltásául tétetett elénk ezen törvényjavaslat. Midőn az 1861- és 65-diki országgyűlés a nemzetiségi kérdés megoldását megígérte, hogy a nemzetiségi érdekeknek méltányos kielégítését fogja eszközölni, nem ígérhetett egyebet, mint a mi emberi erőből kitelik. Hogyan lehetne ezen kielégítést egyátalában eszközölni , nem tudom ; de hogy ezen törvény