Főrendiházi napló, 1861. I. kötet • 1861. ápril 6-1861. augusztus 22.
Ülésnapok - 1861-8
VIII. ülés. 1861. június i'O-ári. 117 ö nagyméltósága azt mondotta, hogy az 1848-ik évi egyesülési törvény, nemcsak a magyar, székely és szász nemzet, hanem az erdélyi országgyűlés román eredetű tagjai által is helybenhagyatott s a három nemzet pecsétével szentesittetett. Ki az erdélyi viszonyokat ismeri, az akaratlanul is ezen kifejezésben „román eredetű tagjai" nem érthet egyebet, mint az Approbátak és Compiláták elviselhetlen súlya alatt összeroskadt, ősi vallásuk és nemzetiségüktől elpártolt gyengébb jellemeket. Már a román nemzetnek ily egyének által lett képviseltetésének felt mlitését ha gúnynak nem, ugy vérző szívbeli sebeket felszaggató kegyetlenségnek kell neveznem s felsóhajtanom: „Infandum Regina jubes renovare dolorem." Az erdélyi r. k. püspök Ö nmlga megismeri, hogy Erdélyben a román nemzet 1,300,000 fejet számlál, én 1,353,000-nek tudom, s hogy e szerint az ország népességének 2 / 3 részét képezi; megismeri, hogy ezen nép kül- és belterjesen gyarapodik, sőt hogy azon általa különben babérokkal halmozott szász nemzetet, — azt t. i., ki magát provida et circumspecta nationak hivja, kevés idő alatt absorbeálja. Ha ez igy van, miről én nem kételkedem, akkor igen nagy bűne volt az erdélyi törvényhozásnak, hogy egy ily életrevaló nemzetet, mely a legterhesebb állásában ennyi életrevalóságot tanusit, 400 évig szolgaságra kárhoztatott, mennyire mehetett volna eddig Erdély, ez a kis Sparta, ha annyi szabad polgárai lettek volna, a hány h e 11 o t á i voltak. Legyen ezen állapot mentség azon megjegyzésre is, mit püspök O nmlga az erdélyi románok képzettségi hiányaira nézve tett, s ime az uj, lelket epesztő állapot! az 1848 ki törvény a 3. nemzet, magyar, székely és szász pecsétj eivel szentesittetett meg, — e 3. nemzet pecsétjeivel mondom, mely összesen alig haladja meg a 600,000 — az 1,353,000 román pedig ignoráltatott, mint nem szokta kérdeni az ur szolgáját, midőn házát eladja Mi a balázsfalvi román congressus határazatát illeti, szokat én sem tartottam törvényes erővel biroknak, de van mégis igen nagy morális súlyuk, mert hova 20 - 30,000 ember összegyűl, követelmeit nyomatékos szóval adja elő, s azóta minden évben évfordulati napját megünnepeli, s megtartását fogadja, azt csak amúgy könnyedén ignorálni nem lehet. Nem akarok félreértetni, én, ki a román nemzet állását nem erdélyi, hanem magyarhoni szempontból tekintem, az aggodalmak nagy részét szükkeblüeknek látom, mert az együttes törvényhozástól teljes orvoslást reménylek, de nem látom mégis olyanoknak, melyek ha a tényleges visszacsatolás előtt megoldatnak is, akár az összes haza épségét, akár a törvényhozó-testület tekintélyét veszélyeztetnék. Oly időkben élünk, melyekben az ország nagysága, nem geographicus területek, hanem a lelkek meghódításában rejlik; a népek lelki és szellemi egyesülése az, mely előtt korlátlan hatalmat gyakorló trónok meghajolnak. És ezzel a román nemzetröli felvilágosításaimat befejezetteknek nyilváníthatnám, ha azon elterjedni kezdett vélelemtől nem tartanék, miszerint „valamint nekünk, ugy a dynastiának sincsen hatalmában a déli szláv és román nemzetiségek vágyait kielégíteni s azoknak sympáthiáit állandóan biztosítani." Én ez állítást a román nemzetre nézve nem fogadhatom el; a román nemzet századok óta együtt küzdött a nemzettel, és pedig mindig a szabadság zászlói alatt. Erdélyben a nemesség fele része román, Marmarosban 50.000 román közöl 30 ezer nemes, Szathmár, Bihar és Arad megyében a nemesség nagyobb része román, s ezek mint Bocskay, Bethlen, Rákóczyak, Apafy, Zápolyától és Báthoriaktól nyerték a nemesi kitüntetést, és igy mindig aszabadságért a zsarnokság ellen küzdöttek; de most sem kivan e nemzet egyebet, mint mire az önfenntartás! ösztön, a természet törvényei s az egyenjogúság elvei följogosítják, ezred éveken át sok viszontagságok között fenntartott nemzeti életét kívánja megőrzeni, művelni és kifejleszteni, gyermekeit pedig a kormányzat minden ágábani alkalmazás által, a magyar nemzettől elválhatlan nagy jövendőjére előkészíteni. A román nemzetnek nincsenek separatisticus vágyai, nem kivan elkülönített territóriumot, ép ugy szivén fekszik Pozsony, Mosony, Heves és Borsod boldogsága, mint Marmaros, Bihar, Szathmár, Csanád, Arad, Temes, Torontál és Krassóé, hazájának határa a Lajthán innen kezdődik, azontúl semmi esetre sem, másik határa jelenleg a Verestorony szorosainál van. Biztosítom a nemes magyar nemzetet, hogy nincs egyetlen egy gondolkodó román, ki áthatva ne lenne azon meggyőződéstől, hogy az isteni gondviselés, maga a világ népeinek istene tűzte ki a magyar és román nemzetnek azon rendeltetést,* hogy együtt kell nekiek egy örökké tartó frigyben élniök, egymással van dicső jövendőjök, egymással szemközt mindkéttőjöknek veszniök kell. Mind a két nemzet egyedül áll a világban rokonság nélkül, csaknem tökéletesen egyenlő számban, a sors egymás mellé helyezte, geographikus fekvésük egymást egészíti ki, hajlamaik hasonlók, mindkettöjöket absorbons elem, a pan-szlavismus veszi körül, egymásnak soha nem lehetnek veszélyesek. E két nemzetet a végzet örökös frigyre utalja. Megengedi az erdélyi nmlgú püspök úr, ha én ezen frigyet természetesebbnek és szilárdabb jövendőt igefőnek tartom, mint az általa ajánlottat. Minden frigynek alapja az egymás becsülése és őszinteség; becsülje előbb a két nemzet egymást, legyen egymás irányában őszinte s a frigy örökös leend s a népek istene pedig reá adja áldását. Én hiszem, hogy a jelen országgyűlés fogja a frigyet megszülni, az idő pedig bel- és külterjesen nevelni s én biztosítom a hazát, hogy a román nemzet derűben borúban megosztja sorsát a magyar nem„, ,- ,x 30 •tórenüi napló.
