Felsőházi irományok, 1935. VI. kötet • 255-313., IV. sz.
Irományszámok - 1935-268
56 268. száu. csak hazánk területének a trianoni békeszerződés következtében beállott megcsonkítása miatt változtatta meg, hanem abban a meggyőződésben állapította meg, hogy a főrendiház eddigi összealkotása a jelen idők szellemének többé nem felel meg. A törvényhozást a felsőház összetételének megállapításában az a vezérlő gondolat irányította, hogy szervezetét nem lehet többé helyesen túlnyomóan a születésre és a nagy örökölt vagyonra alapítani, hanem gondoskodni kell arról, hogy a felsőházban is az egész nemzet képviselve legyen, s ezért főleg az érdekképviseleti gondolatra és a nemzeti akaratnak a választásban megnyilvánuló kijelentésére támaszkodva arra törekedett, hogy a felsőházban a nemzet minden rétege képviselve legyen. Az örökös főrendiházi tagságnak 1885-ben is már jövedelmi cenzussal megszorított joga helyébe pedig az örökös főrendiházi tagság jogával felruházott hercegi, grófi és bárói családok által a maguk köréből választott felsőházi tagok tagsági jogát tette (1926 : XXII. t.-c. 6. §.). II. Az 1926 : XXII. t.-c. 30. §-a a következő kijelentést tartalmazza : »A felsőház jogköre ugyanaz, mint a főrendiházé volt.« Ez az álláspont összhangban állott úgy a történeti hagyományokkal, mint a politikai célszerűség követelményeivel. Ennek megfelelően készült az 1926 : XXII. törvénycikk javaslata részleteiben is és ezt az álláspontot világítja meg a törvényjavaslat indokolása. Mégis a nemzetgyűlésnek az országgyűlés felsőházáról szóló törvényjavaslatot tárgyaló bizottsága — a törvényjavaslat eredeti szövegével szemben — szükségesnek tartotta a felsőház törvényalkotási jogkörének azt a korlátozását, amelyet hatályos jogunkban az 1926 : XXII. t.-c. 30. §-a második bekezdésének második mondata és 31. §-a tartalmaz. Ezekben a korlátozó rendelkezésekben — a törvényjavaslat eredeti álláspontjával ellentétben — az a felfogás jut kifejezésre, hogy a felsőház a törvényalkotásnak a képviselőházzal nem egyenrangú tényezője, hanem a felsőház csak bizonyos halasztó hatállyal folyhatik be a törvényalkotásba ; ha ugyanis a felsőház a képviselőház által hozzá küldött törvényjavaslatot elveti vagy változtatással küldi vissza a képviselőházhoz és erre nézve a 31. §-ban szabályozott egyeztető eljárás sem vezet eredményre, vagy ha a felsőház a törvényjavaslatnak hozzá érkezésétől számított hat hónapon belül — pénzügyi felhatalmazási javaslat esetében egy hónapon belül — nem hoz határozatot a törvényjavaslat tárgyában, akkor a képviselőház a törvényjavaslatot az általa megállapított szövegben terjeszti törvényként kihirdetés végett az államfő elé. Az országgyűlés felsőházáról szóló törvényjavaslat nemzetgyűlési vitája során (1926 október, november hó) a kérdést érintő mindegyik felszólaló, nyilvánvaló összhangban a jogfejlődés fentebb említett előzményeivel, kifogásolta a felsőház jogkörének ilyen korlátozását. Apponyi Albert gróf hangsúlyozta (október 25.), hogy szerinte a javasolt bizottsági szöveg a rögtönzés bélyegét viseli magán, érdemben pedig a felsőház hatalmi pozíciójának a szervezeti átalakulással egyidőben való leszállítása a kétkamarás rendszer alapgondolatát támadja meg és nem számol azzal, hogy a felsőháznak szüksége lesz a temperálás teljes hatalmára, e hivatását azonban csökkentett tekintéllyel nem tudja betölteni ; Wolff Károly szintén a két ház teljes egyenjogúságát kívánta (október 28.) és hangoztatta, hogy a bizottsági szöveg a felsőház leminősítése ; végül Eckhardt Tibor ugyancsak ellenezte a felsőház hatáskörének a devalvációját (november 4.), mert szerinte ez csökkenti a felsőház önbecsülését és megakadályozza eredményes munkáját. Valószínű, hogy a felsőház jogköre ilyen korlátozásának indítványozása és törvénybe iktatása a nemzetgyűlés részéről angol példa nyomán indult, csakhogy a nemzetgyűlés alig gondolta át eléggé azt, hogy mi történt Angolországban az
