Felsőházi irományok, 1935. VI. kötet • 255-313., IV. sz.
Irományszámok - 1935-300
300. szám. 271 A kötelező szociális biztosítás azokban az országokban fejlődött ki legelőször, amelyeknek nemzeti jövedelmét főként az ipari termelés és a kereskedelmi forgalom szolgáltatja. A kapitalisztikus termelés és a gépi technika fejlődése, valamint a népesedési viszonyok követelte modern társadalmi szükségletek és feladatok —- a népsűrűség emelkedésével kapcsolatban is — előbb tették korszerűtlenné a régebbi idők szegénysegélyezésének és jótékonyságának rendszerét az ipari államokban, mint a gazdasági élet patriarchális kereteit továbbra is még sokáig megőrző agrárországokban. A másik ok, amelynek része volt abban, hogy a társadalombiztosítás gondolata előbb fejlődött ki az ipari államokban, mint a mezőgazdaságiakban, az, hogy más az ipari termelés természete, mint a mezőgazdasági termelésé. Az iparba fektetett tőke gyorsabban reprodukálódik, nagyobb mértékben gyümölcsözik, viszont a mezőgazdaságba fektetett tőke lassúbb körforgással általában kevesebb hozadékot termel ki. Ezért a mezőgazdaságban a munkabérek is az ipari munkabérektől eltérő színvonalon mozognak és a munkavállalók nagyrészt természetbeniekben kapják bérüket. Nemcsak nálunk van ez így, hanem világszerte. Még az ipari államok mezőgazdasági munkásainak keresete is alacsonyabb szinten mozog, mint ugyanott az ipari alkalmazottaké. A két termelési ágban mutatkozó külömbségek kifejezésre jutnak a társadalombiztosítás terén is, amelynek agrárszektorai sokkal kisebbek és csak rendre kerülnek megvalósításra. A kötelező társadalombiztosítás költségeinek fedezete kétségtelenül megterheli a gazdasági életet, hiszen az úgynevezett »szociális teher« feltétlenül növeli a termelés költségeit. A szociális terhek kihatását az agrártermelésre, ahol annyi bizonytalansági tényezővel kell számolni, különösen behatóan kell vizsgálni. A mezőgazdasági munkavállalók gazdasági helyzete ebben a vonatkozásban is függvénye a mezőgazdaság általános helyzetének, óvakodni kell ugyanis attól, hogy a mezőgazdaság szociális kiadásai túlméretezettségükben felborítsák a termelés pénzügyi mérlegét, mert a gazdálkodás eredményességének visszaesése tapasztalat szerint a termelés visszaesésével járva, a munkavállalói rétegek keresetét is csökkenti és megélhetési lehetőségeit is korlátozza. A termelési költségek szaporításánál a legnagyobb körültekintésre van szükség, különösen ma, a kivitelre utalt államoknak az exportpiacok meghódításáért kifejtett rendkívül éles versenye idejében. Amidőn a termelő sohasem tudhatja előre, hogy mennyiben tudja termel vényeinek előállítási költségeit az elérhető árból fedezni, újabb terhek kirovásánál a lehető legnagyobb óvatosságot kell tanúsítani. A vállalható terhek határait mindenkor úgy kell megszabni, hogy azok a termelés jövedelmezőségét ne kockáztassák, a gazdasági javak kicserélődésének kialakult körforgását meg ne bénítsák. Amit az előrebocsátottakban általánosságban leszögeztem, az hazai viszonyainkra még inkább érvényes, hozzávéve még azt is, hogy miután Magyarország tőkeszegény ország, nálunk a termelés kellő jövedelmezőségének védelmére még inkább ügyelni kell s így a szociálpolitikai alkotások terén csak fokozatosan haladhatunk előre, már csak azért is, hogy a termelés egyensúlyának megbolygatása egyúttal a gazdasági munkavállalói néprétegek már elért életstandardját kedvezőtlenül ne befolyásolja. Az ipari termelés a szociális és egyéb költségek terhét inkább át tudja hárítani. A magyar mezőgazdasági termelés azonban, minthogy jövedelmezősége a világpiaci árhelyzet függvénye, maga kénytelen viselni minden újabb megterhelést. Ha azonban az idevonatkozó alapos vizsgálódások az elmondottakkal szemben azt mutatják, hogy észszerű keretek között maradva, a társadalombiztosítás költségeinek előteremtésére a mezőgazdaság nagyobb érdekek kockáztatása nélkül képes, szociáletikailag csakis arra a helyes álláspontra lehet helyezkedni, hogy az új
