Felsőházi irományok, 1935. II. kötet • 60-103. sz.

Irományszámok - 1935-60

36 60. szám. A 15. §-hoz. Ez a §. megfelel az 1912 : VII. t.-c, 9. §-ának, amelyhez fűzött miniszteri indokolás ma is helytáll ; e szerint többször fordul elő olyan eset, hogy a bíró fegyelmi vétsége nem indokolja a hivatalvesztésnek, a legsúlyosabb büntetésnek a kiszabását, de az igazságszolgáltatás érdekébén elengedhetetlenül szükséges az ő kimozdítása abból a körből, amelyben az állásának járó általános tiszteletet köztudomásúvá lett fegyelmi vétségével már eljátszotta és ahol a bírói tekintély sérelme nélkül nem hagyható meg. Ugyancsak szükség lehet a bíró áthelyezésére olyan ok miatt is, amely az ő részéről nem fegyelmi vétség, de helyzetét előbbi környezetében lehetetlenné teszi (pl. a közhivatali működéssel semmiféle összefüggésben nem álló legyőzhetetlen személyi ellentét a hivatali főnök irányában, melynek előállásában őt, esetleg a főnököt sem terheli semmiféle hiba). Fenntartja e §. a hatályos jognak azt a rendelkezését is, amely szerint az átköltözés költségeit fegyelmi • vétség megállapítása esetében az áthelyezett viseli, egyébként azokat az államkincstárból meg kell téríteni. A javaslat utolsóelőtti bekezdése utalás arra, hogy az áthelyezés tekintetében csupán az ítélőbírákra nézve szükséges — a bírói függetlenség elvéből folyóan — különleges rendelkezés és egyben hangsúlyozása annak is, hogy a javaslat 15. §-a alapján áthelyezésnek nemcsak ítélőbírákra lehet helye. A 16. §-hoz. Ez

r a §. megfelel az 1871 : VIII. t.-c. 27. §-ában foglalt rendelkezésnek. A javaslat csupán továbbfejleszti az 1871 : VIII. t.-c. rendelkezését, figyelembevéve az 1929 : XXX. t.-c. 79. §-áb

an foglalt rendelkezéseket is. A közszolgálat érdekeinek hatályosabb figyelembevételét szolgálja a javaslatnak az 1871 : VIII. törvénycikk szabályozásával szemben ama új rendelkezése, amely szerint a §-ban meghatározott joghatály beállásához szükséges, hogy a lemondást az arra jogosított hatóság elfogadja, továbbá, hogy olyan esetben, amikor a fegyelmi vétség súlyához képest hivatalvesztés kimondása látszik indokoltnak, nem lehet a hivatalvesztés következményei elöl kitérni a kellő időben bejelentett lemondás által. Ugyanennek a célnak a szolgálatában áll a §. második bekezdése is, amely biztosító intézkedés arra az esetre, ha olyan egyént alkalmaznak közszolgálatban, akivel szemben közszolgálati alkalmazása körében már fegyelmi vétség gyanúja merült fel. A 17. §-hoz. A 17. §. rendelkezését a szabályozás teljességére törekvés mellett az a szempont indokolja, hogy kétségtelen legyen az, hogy a fegyelmi eljárás jogerős befejezése előtt bekövetkezett halál megszünteti a közvetlen közszolgálati jogviszonyt és életrehívja a halál tényéhez a fennállott közszolgálati jogviszonyra tekintettel fűződő következményeket (pl. az arra jogosultak ellátását). Nem teszi magáévá a javaslat az 1929 ; XXX. t.-c. 76. §-ának negyedik bekezdésében foglalt azt az elvet, amely szerint oly cselekmény miatt, amely alapul szolgálhatott volna a hivatalvesztés kimondására, ha az elhalt után állami ellátásra jogosult személy maradt, a fegyelmi eljárást meg kell indítani, illetőleg folytatni kell àz ellátási igény fenntartásának vagy elvesztésének, valamint a felfüggesztés tartama alatt visszatartott illetmények kiadásának kérdésében való határozás végett. Ilyen rendelkezés, amelynek egyébként nincs gyakorlati jelentősége, nem illik bele a bíráskodás perjogi alapelvein felépülő, következésképpen.a felek kölcsönös meghallgatását, a vádlott védekezési szabadságát és a védekezés lehetőségét feltételező bírói eljárás szerkezetébe annálfogva, hogy a vádlott nem tud védekezni. A határozathozás a szóbanlévő kérdésben a bíráskodás perjogi természetével ellentétes szerepre kényszerítené a fegyelmi bíróságot* de meg az emberiesség szem-pont jaival -^ a hátramaradottak tekintetében — annyira ellentétben van, aminél*fogva alig képzelhető, hogy a fegyelmi bíróság kimondaná az elhalt hátramara-