Felsőházi irományok, 1935. II. kötet • 60-103. sz.

Irományszámok - 1935-70

274 70. szám. melyek azután véleményének megadásánál irányadóul szolgálhatnak. Kifejezést adott ekkor a bizottság abbeli felfogásának, hogy a mentelmi jog célja a törvényhozás körül működő egyéneknek illetéktelen zaklatástól biztosítása ; nem szabad azonban a mentelmi jogot annyira kiterjeszteni, hogy annak a révén a Ház tagja a törvény uralmától mentté tétessék és magát annak védpajzsa alatt a törvény hatalma fölé emelhesse. Meghatározta továbbá, milyen kérdéseket kell a mentelmi bizottságnak vizsgálódása tárgyává tennie, hogy a bírói ítélkezés körébe ne vágjon, de a mentelmi jog kérdése felett mégis kimerítően véleményezhessen. Meghatározása szerint minden alkalommal tisztázni kell, vájjon a vádbeli cselekményt fenyítő eljárás útján kell-e megtorolni ; van-e alapos gyanú arra, hogy azt a vádlott követte el ; törvényhozói működése közben követte-e azt el ; nem forog-e fenn zaklatási szándék. A két döntő szempont tehát kellő világossággal és határozottsággal kifejezve az volt : fenyítő (büntető) eljárás alá eső cselekmény-e az, melynek elkövetésével a főrendiház tagja vádolva van és felismerhető-e a főrendiház tagja ellen irányuló zaklatás esete. Ez a két szempont szabta meg állandóan a mentelmi jog fejlődésének az irányát a főrendiház (felsőház) gyakorlatában, amely gyakorlat tisztán és következetesen abban jegecesedett ki, de egyúttal abban is merült ki, hogy a Ház engedélye, másszóval a mentelmi jog felfüggesztése csupán a büntető úton való üldözhetéshez, különösképpen pedig a letartóztathatáshoz is szükséges. A felsőház gyakorlatának ilyen tartalommal való kialakulása lényegében megegyezett a képviselőháznak párhuzamosan kifejlődött gyakorlatával. Az utóbbi gyakorlatának alapja a Böszörményi László országgyűlési képviselő ügyében kiküldött bizottság jelentésében van lefektetve. Eszerint a mentelmi jog fogalmának a jelentésben foglalt megállapításából következik, hogy a törvényhozó testület csak afelett van hivatva őrködni, »hogy a törvény álcája alatt megkísérlett erkölcsi és anyagi nyomás és zaklatás ellen védve legyen minden egyes tag.« Konkrét esetekben tehát — a véleményes jelentés szavai szerint — csak azt vizsgálhatja a Ház, vájjon az állítólagos vád a bíróság előtt indítandó keresetre alkalmasnak kínálkozik-e ; vájjon az állítólagos bűntény vagy vétség és a vád alá helyezendő országgyűlési tag személye közt mutatkozik-e összefüggés; és vájjon jogosult-e vádemelésre az, aki a perbe fogatási engedélyért folyamodik. Tehát e másik alapvető erejű jelentés szerint is a megindítandó bűnvádi eljárás és az esetleges zaklatás körül kell forognia a mentelmi jog felfüggesztése kérdésének. Kifejezetten nem ismerték ugyan el jogforrásnak, valósággal azonban kétségkívül befolyással volt a gyakorlat fejlődésére az 1867 : XII. t.-c. 47. §-a is. Ez kimondta, hogy a közös ügyek tárgyalására kiküldött delegáció tagjai olyan kereset miatt, mely személyes letartóztatást vonhat maga után, bűntény vagy vétség miatt, a tettenérés esetét kivéve, az országgyűlésnek, illetve a bizottságnak előleges jóváhagyása nélkül sem le nem tartóztathatok, sem közkereset alá nem vétethetők. Látható, hogy itt a törvény is csak a büntető úton való üldözhetéshez és a letartóztatáshoz követeli meg a ház előzetes hozzájárulását. Mindezekkel összhangban van az, hogy az állandó bírói gyakorlat által szentesített mentelmi jog fennállásának elismerése, illetve érintetlenül hagyásának a kijelentése a Btk.-ben (1878 : V. t.-c. 19. §.)és Bp.-ban (1896 : XXXIII. t.-c. 32. §.) foglaltatik. Az ekként törvényszerűvé vált szokásjog, melyhez a felsőház gyakorlata alkalmazkodott, állandó és következetes maradt abban a vonatkozásban, hogy a felsőház tagja az általa elkövetett bűncselekményért, melyet nem törvényhozói minőségében követett el, csak a felsőház engedélye alapján — vagyis csupán a mentelmi jognak az illető esetre nézve történt felfüggesztése után —- üldözhető ;