Felsőházi irományok, 1931. VI. kötet • 282-315. sz.
Irományszámok - 1931-287
116 287. szám. vény, de ennek teljesítését sem igyekszik büntető rendelkezésekkel biztosítani. Hiányosak az erdőrendészeti áthágásokra vonatkozó határozatok abban is, hogy a törvényes előírásoktól eltérő cselekményekért csak az erdőtulajdonost teszik felelőssé még akkor is, ha a szabálytalanságokat a haszrálatok gyakorlására jogosított személyek követik el. Nem bizonyult megfelelőnek a gyakorlati élet számára és büntetőjogi szempontból is kifogásolható az, hogy az idézett törvény az erdőrendészeti áthágások eseteiben kiszabható pénzbírság alsó határait igen magas összegekben szabja meg s ezáltal lehetetlenné teszi, hogy az erdőrendészeti hatóság az enyhítő körülményekre figyelemmel, indokolt esetben egész csekély bírságot szabhasson ki. A törvényjavaslat ezeket a hiányokat és hibákat a nyolcadik címben foglalt új szabályozással igyekszik kiküszöbölni. III. Az 1879 : XXXI. t.-c. második címének az erdei kihágásokra vonatkozó szabályai úgy büntetőjogi szempontból, mint az erdőtulajdonos érdekeinek védelme szempontjából is tarthatatlan alapokon épültek fel. Legnagyobb hibája a törvénynek ebben a tekintetben az, hogy az erdei kihágás fogalmát teljes határozottsággal meg nem állapítja és hogy bár az erdei lopást 60 pengő értéken alul általában erdei kihágásnak minősíti, az erdőben levágott fa ellopását mégis csak arra az esetre minősíti erdei kihágásnak, ha az ellopott fa eladásra vagy felhasználásra még nem volt feldolgozva. A törvény ugyan nem mondja ki azt, hogy a feldolgozott fa ellopását a büntető törvénykönyvnek rendelkezései szerint kell elbírálni, de a gyakorlat a törvényt egészen természetesen ezzel az értelmezéssel alkalmazta. A falopásnak ez a kétféle minősítése a gyakorlati életben egyrészt sok zavart okoz, mert lehetetlen megnyugtató biztonsággal megvonni a határt a feldolgozott és a fel nem dolgozott fatermék között ; másrészt célt téveszt, mert a fatolvajlás tekintélyes tömege marad miatta megtorolatlanul. A károsult erdőtulajdonos ugyanis rendszerint inkább lemond az üldözésről, semhogy a reá nézve sok időveszteséggel és végeredményében nagy költséggel járó, körülményes bírói utat vegye igénybe. Az egységes büntető jogszolgáltatás szempontjából is visszás ez a megkülönböztetés, mert tekintettel arra, hogy az erdei falopás minősülhet erdei kihágásnak, minősülhet a Btk. 333. §-ába ütköző lopás vétségének, de minősülhet a Bn. 51. §-ába ütköző vagyon elleni kihágásnak is, az erdei falopás ügyében két hatóság három törvény alapján bíráskodik; sőt, ha a kártérítési igény peres eljárását is figyelembe vesszük, három hatóság négy törvény alapján. Ez a megkülönböztetés igazságszolgáltatásunkban egyedülálló is, mert más törvény nem minősíti súlyosabb beszámítás alá esőnek valamely dolog ellopását arra az esetre, ha az eladásra vagy felhasználásra fel volt dolgozva. Nem felelnek meg a büntetőjogi követelményeknek az 1879 : XXXI. törvénycikk kihágási rendelkezései a miatt sem, mert az egyes kihágásokra kiszabható pénzbüntetés mennyiségét az érték és a kár nagyságával egyenlő állandó tételekben állapítják meg s ezáltal lehetetlenné teszik azt, hogy a büntető bíró a bűnösség fokához mérten enyhébb vagy súlyosabb büntetést szabhasson ki. A törvényjavaslat most arra törekszik, hogy erdei kihágási büntető rendszerünknek ezeket a kétségtelen fogyatékosságait új szabályozással megszüntesse és az új szabályokat a közigazgatás egyszerűsítéséről szóló 1901 : XX. törvénycikk, a büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló 1928 : X. törvénycikk és a közigazgatás rendezéséről szóló 1929 : XXX, törvénycikk rendelkezéseivel is összhangzásba hozza.
