Felsőházi irományok, 1931. V. kötet • 196-281. sz.
Irományszámok - 1931-265
265. szám. 841 a nyilvános eretnekek, — akik a kárhoztatott eretnekséghez ragaszkodnak, •— az ország s az ahhoz kapcsolt részek végvárainak gonosz szándékú elvesztői, feladói, — azok, akik a törököknek és más hitetleneknek fegyvert és háború idején eleséget szolgáltatnak, -— azok a harmincadosok, akik a királyi jövedelmek csorbítására öntött aranyat és ezüstöt az országból alattomosan kivisznek. Az idézett cikkely szerint »ezeket továbbra is hűtlenség bűnében, tudniillik fejük és a részükre eső ingó és ingatlan javak elvesztésében kell elmarasztalni«. Hosszú fejlődés után a múlt század végén alkotott büntetőtörvénykönyvek emelik önálló büntetendő cselekménnyé a hűtlenséget. A múlt század végén kialakult felfogás tehát annyiban mutat fejlődést, hogy míg a régebbi gyakorlat szerint a hűtlenség fogalma nem nyert szoros körvonalozást és a hűtlenség esetei a gyakorlatban egybeolvadtak a felségsértés eseteivel és más bűncselekményekkel, addig a múlt század végével kezdődő modern jogtudomány és törvényhozások által elfogadott álláspont az állam közbiztonságát és nemzetközi jogállását veszélyeztető bűncselekményeket már külön tárgyalják és kezelik, •— szemben a felségsértéssel, amely tudvalevőleg az állam lényeges alkotó elemei, úgymint a király uralkodói állása, az ország alkotmánya és az ország területi épsége ellen irányuló bűncselekmény. Klasszikus szépséggel és ma is erkölcsi érvénnyel fejezi ki a múlt század végén alkotott 1878. évi V. t.-cikkben foglalt magyar büntetőtörvénykönyvünk 3. fejezetéhez fűzött akkori miniszteri indokolás a törvényhozásnak és a társadalomnak akkori felfogását, amely szerint: »aki hazája ellen fegyvert fog, vagy az ellenséget saját hazája ellen segíti, az hűtlen, hazaáruló, az örök igazság változatlan törvényei szerint s annak tekintetett mindig és mindenütt, amidőn és ahol az erkölcsi fogalmak természetellenes felforgatása nem zavarta meg az értelmet s a hazafiság eszméjét. E bűntett alanya tehát csak az lehet, aki saját hazáját elárulja, vagyis aki hűségre kötelezett fia azon hazának, amely ellen az ellenséget segíti«. Az 1878. évi V. t.-cikkben foglalt magyar Btk. megkülönbözteti az úgynevezett, katonai árulást az úgynevezett diplomáciai árulástól. A katonai árulást vagy hűtlenséget az 1878. évi V. t.-c. 142—144. §§-ai értelmében az akkori felfogásnak megfelelően csak az követhette el, aki az állam iránt hűséggel tartozik, tehát csak magyar állampolgár •—• míg külföldiekre nézve a törvénynek 145., §-a értelmében a nemzetközi hadi szabályok voltak irányadók. Az úgynevezett diplomáciai árulást vagy hűtlenséget az 1878. évi V. t.-c. 146. és 147. §§-ai értelmében azok követték el, akiknek hivataluknál fogva vagy különleges megbízatásuknál fogva a magyar államnak biztonságát vagy más fontos érdekeit illető titkos okirat, adat, vagy tudósítás birtokukba, illetőleg tudomásukra jutván, azt közvetlenül, vagy közvetve az ellenséggel közölték. A diplomáciai árulás elkövetője tehát már külföldi is lehetett. Jellemző a XIX. században uralkodó erősen individualisztikus eszmeáramlatra, hogy míg az annak hatása alatt keletkezett büntetőtörvények az egyénnek életét, az egyénnek testi épségét, az egyénnek vagyonát és egyéni szabadságát a legmesszebbmenő büntetőjogi védelemben részesítették, az emberi élet ellen irányuló bűncselekmények legsúlyosabb esetében, a gyilkosság esetében a halálbüntetést alkalmazták és alkalmazzák ma is, addig az államot, a társadalmat nem részesítettek ugyanebben a büntetőjogi védelemben, aminek következtében fennállott a lehetősége annak, hogy egy magáról megfeledkezett, elvetemedett egyénnek árulása adott esetben hazánk területének épségét és vele sok-sok száz és ezer magyar embernek életét, vagyonát, családi tűzhelyét veszélyeztethette, 106.
