Felsőházi irományok, 1927. XIV. kötet • 474-544. sz.

Irományszámok - 1927-507

507. szám. 281 Magyarország a gazdasági versenyt korlátozó megállapodások elbírálásában a német birodalmi példa után indult. Az 1884 : XVII. t.-c. (ipartörvény) 162. §-a szerint érvénytelenek az olyan «összebeszélések, melyekkel az iparosok azt céloz­zák, hogy üzletük félbeszakítása vagy a munkások, illetőleg segédek elbocsátása által ezeknek terhesebb munkafeltételeket szabjanak, különösen azoknak bérüket leszállítsák ; vagy melyekkel a munkások, illetőleg segédek odatörekszenek, hogy közös munkaszünetelés által a munkaadókat magasabb bér megadására kény­szerítsék s általában tőlük jobb munkafeltételeket csikarjanak ki ; úgyszintén mindazon egyezmények, melyek által azoknak támogatása céloztatik, akik az érintett összebeszélések mellett megmaradnak vagy azoknak károsítása, akik azokkal szakítanak.» Ellenben az áruk forgalmát vagy árát szabályozó megálla­podások közül törvényünk, az 1879 : XL. t.-c. (kihágási büntetőtörvény) 128. §-a csupán azt az összebeszélést helyezte büntetés alá, mely «a nyereségben való osz­tozás vagy más jutalom, előny Ígérete által a nyilvános árverés meghiúsítására vagy csökkentésére működik.» Sőt az 1875 : XXXVII. t.-c. (kereskedelmi tör­vény) 179. §-a mint a részvénytársasági közgyűlésen eldöntendő tárgyat emlí­tette «oly kartelszerződések megkötését, amelyek minden társasági ügyletnek* közös haszonra vezetését célozzák», — amely rendelkezésből nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar törvény nem minden kartelszerződést tart feltétlenül érvény­telennek. Az a tartózkodás, amelyet egyes államok törvényei az árupiacot befolyásoló megállapodásokkal szemben tanúsítottak, azzal a felismeréssel magyarázható, hogy az ilyen megállapodások —• bárha magukban viselik is azt a veszélyt, hogy a bennük résztvevők a monopolisztikus helyzettel nyert gazdasági hatalmukat rideg önzéssel használják ki, hatásukban nem mindig károsak, sőt olykor a gazda­sági válságok kártevései ellen hasznos szolgálatokat is mutathatnak fel. A XIX. szá­zad utolsó évtizedétől kezdve •— a technikának újabb hirtelen fejlődésével kapcso­latban — az árupiacon túltermelés keletkezett, ami majd az egyik, majd a másik gazdasági ágban oly nagyarányú árzuhanást okozott, hogy az illető körben a vállal­kozás veszteségessé vált, az egyik gazdasági ág válsága más gazdasági ágakban is rohamosan csökkentette az áruk keresletét és általános munkahiányt okozott. A munkahiány következtében támadt hatalmas arányú munkásvándorlási moz­galmak aztán még inkább növelték a piac felvevő képességének bizonytalanságát és ezzel együtt az árutermelés kockázatát. A külső körülményeknek ilyen hatalmas arányú fordulatai közben az államhatalom nem nélkülözhetett egyetlen szervező társadalmi erőt sem és megértéssel kellett fogadnia a vállalkozóknak olyan tömö­rüléseit, amelyek a gazdasági élet egyensúlyozottabb fejlődését elősegítették. Ezzel magyarázható, hogy a bíróságok az íratlan jogelvek alkalmazásában is követték azt a mérsékletet, amelyet a törvényhozó és a kormány a kartelek kérdésében tanúsított. A -méltányos joggyakorlásban előljárt Németország legfőbb bíró­sága, amely különösen az 1890. június 25-én és 1897. február 4-én kelt elvi jelentő­ségű határozataiban írta körül a kartelbe tömörülés megengedett határait. A m. kir. Kúria is több esetben hozott olyan határozatokat, amelyek szerint csak azok a kart elm egállapodások tekinthetők a jóerkölcsbe, illetőleg a közrendbe ütközőknek, amelyek az árak befolyásolása végett a közönség érdekeit biztosító szabad verseny korlátozására és a fogyasztó közönség megkárosítására irányulnak (666/1904.), ellen­ben nem ütközik a jóerkölcsbe az egy iparágban foglalkozóknak egyesülése arra a célra, hogy az egészségtelen verseny káros következményeinek elhárítására, a for­galmi árak fenntartása mellett a minimális árak meghat ár ozt ássanak, amennyiben a szerződést nem kötötték aránytalanul hosszú időre (363/1911.). Mindazáltal részletes törvényi szabályok hiányában a bíróság széleskörű

Next

/
Oldalképek
Tartalom