Felsőházi irományok, 1927. XI. kötet • 350-387. sz.

Irományszámok - 1927-354

354. szám; 111 nagyszámú és egymással, valamint a vasutakkal kíméletlen harcban álló vállalatok a közlekedés rendszeressége és megbízhatósága tekintetében nagyon sok kifogásra adtak okot. Mivel azonban a már nagyon elszaporodott vállalatok utólagos megrendszabályozása, üzemüknek engedélyhez, járataiknak bizonyos útvonalhoz kötése és így tovább, nyilván politikai okból opportunusnak nem látszott, az 1923. évi augusztus hó 21-iki törvény ezen úgy igyekezett segíteni, hogy olyanoknak, akik akár személy-, akár áru-, vagy mind személy-, mind árufuvarozással foglalkozó rendszeres járatok fenntartására vállalkoznak, tíz évre terjedhető pénzsegély engedélyezése alakjában állami támogatást tett lehetővé. Az állami támogatásnak ez a rendszere nem csak a forgalom rendszerességét van hivatva biztosítani, hanem egyúttal a nem gazdaságos vállalkozások versenyét is kiküszöbölni kívánja. Magyarország részben a közutaknak kevésbbé megfelelő volta miatt, részben tőkeerős vállalatok hiánya folytán a gépjáróműközlékedés kifejlődésének még csak a kezdetén tart. Amily sajnálatos egyébként e fejletlenség és szervezetlenség, másfelől könnyebbséget jelent abban a tekintetben, hogy a törvény útján szabályozásnak nem kell befejezett tényekkel számolnia. Ez távolról sem jelenti azt, hogy a gépjáróműközlekedést visszaszorítani akarnók. Ha a műszaki tudás a közlekedésügy szolgálatába az eddig ismerteknél tökéletesebb eszközt állított, amely adott esetben a forgalmi szükségleteket a meglevő közlekedési berendezéseknél célszerűbben és gazdaságosabban tudja kielégíteni, feladatunk természetesen csak az lehet, hogy ennak érvényesülését előmozdítsuk. A gépjáróműközlekedésben az ország közlekedési szervezetének értékes kiegészítését látjuk, mely új forgalmat .teremteni, a gazdasági életbe új területeket bekapcsolni és gyakran a drága vasútépítést pótolni van hivatva. A közlekedési politika legfőbb célja, hogy minden szállításnak a legmegfelelőbb forgalmi eszközt állítsa rendelkezésre és hogy az országot a különböző közlekedési berendezésekkel úgy ellássa, hogy a forgalom a lehető leggyorsabban, legjobban és legolcsóbban legyen kiszolgálható. A javaslat tehát, amelyet eleitől végig az a gondolat hat át, hogy a közlekedést a köz érdekében megjavítsa, főleg arra törekszik, hogy az 1922 : XII. t-c. eddig észlelt hiányait pótolja, a közhasználatú gépjáróművállalatokat a közlekedés általános rendjébe szervesen beillessze, e célból a különböző közlekedési ágak versenyének helyes irányba terelését lehetővé tegye, ennek jogalapját és módozatait megállapítsa. A szabályozásra vonatkozó nézeteket illetőleg két ellentétes felfogás áll egymással szemben. Egyik szerint a közérdeket az egyének, a magángazdaságok boldogulása szolgálja legjobban, vagyis e szerint a gépjáróművekne'k mentől nagyobb számban, minél szabadabb használata látszik kívánatosnak. A másik felfogás a forgalom szervezettségének biztosítását tűzi legfőbb célul és e szempontból a rendszeres forgalom legmegbízhatóbb eszközének, a vasútnak az autóversennyel szembeni megmegvédésére helyez nagyobb súlyt. A szabad versenyre mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy nálunk annak előfeltételei teljesen hiányoznak. A vasutaknak a pálya számára szükséges területet meg kell szerezniök, a pályát maguk kénytelenek építeni, az ebbe befektetett tőke kamatoztatásáról és törlesztéséről kéli gondoskodniuk, ezenfelül a pálya karbantartására jelentékeny összegekét kell fordítaniuk. A vasút úgy a személy-, mint az árufuvarozás terén a forgalmi szükséglet változásaira tekintet nélkül, állandó teljesítményre van kötelezve (üzemi kényszer). Minden személyt és árut válogatás nélkül fuvarozásra elfogadni köteles (fuvarozási kényszer), díjszabását nem a 'kereslet és kínálat szerint, vagyis üzleti alapon, hanem a közgazdaság általános szükséglete szerint kénytelen megállapítani (díjszabási kényszer). A vasutakat alkalmazottai kiválasztása és az ezekről gondos-