Felsőházi irományok, 1927. IX. kötet • 258-286. sz.
Irományszámok - 1927-279
172 279. szám. hez és megmaradván a maguk elavult és egyenlőtlen termelésük mellett, nem tudták kiegyensúlyozni a munkaviszonyok megdrágulását, a fogyasztási igények terén beállott változásokat, minek folytán terményeik versenyképességét árban és minőségben minden piacon elvesztették. Még súlyosbítottak a helyzeten a szomszédos borfogyasztó államok elzárkózó törekvései, miáltal egykor számottevő kivitelünk a minimumra csökkent. Ezen a helyzeten csak az állam anyagi támogatásával változtatni célravezető nem lenne. Az egyoldalú beavatkozások a gazdasági életnek inkább elfajulására, mint megjavítására vezetnek. Az értékesítésnek állami eszközökkel leendő szervezése már előre is kilátástalan akkor, ha a termelés nem tud árban és minőségben a fogyasztópiacok kívánalmainak megfelelő árut produkálni, mert nem az értékesítés, hanem a termelés szervezetlenségében és hiányosságában van a baj. Az egy-egy község határában levő szőlők nagyobbára összefüggő területek, amelyekén a gazdálkodásnak azonos elvek és. módozatok szerint kell történnie s ahol a céltudatosan irányított egyöntetű, termelés nagy gazdasági előnyökkel járhat, míg a hiányos és az egyesek tetszésétől függő rendszertelen termelés az egész vidék gazdasági eredményességét alapjaiban veszélyezteti. Az egy hegyközségben tömörült összefüggő szőlőterületek az egységes gazdasági irányításnak minden attribútumát magukban hordják s a közös beszerzések és közös eljárások útján különösen alkalmasak úgy a termelési költségek csökkentésére, mint a közös értékesítés megvalósítására. Az egységes irányítás lehetővé fogja tenni az egyes vidékek jellegének leginkább megfelelő féleségek nagyobbmérvű kitermelését s meg fogja védeni a termelést mindazon veszélyekkel szemben, amelyek az elhanyagolt szolokban fellépő sokféle növénybetegségek elterjedése által veszélyeztetik. Ezen célokat az állami adminisztráció szervei útján elérni nem lehet, nem lehetett akkor sem, mikor a mainál sokkal nagyobbszámú felügyelői kar és sokkal nagyobbmérvű anyagi eszközök állottak rendelkezésre. A gazdasági talpraállásnak az egyedüli módja, ha az érdekelt szőlősgazdatársadalom a saját kezébe veszi a gazdasági irányítást, csak meg kell adni a lehetőséget, hogy ez a gazdatársadalom megfelelően megszervezkedhessék s azt az önkormányzati keretet, amelyen belül saját elhatározásainak érvényt szerezhet. Ezt a szervezkedési lehetőséget s önkormányzati keretet adja meg a hegyközségi törvény, mikor az összefüggő szőlőterületeknek hegyközségi kötelékbevaló tömörülését kötelezően előírja s ezen hegyközségeket a vármegyei hegyközségi tanácsok egységes irányítása alá helyezi. A bor előállításának, kezelésének és forgalmának szabályozásáról szóló 1924. évi IX. t.-c. már felállította az Országos Szőlő- és Borgazdasági Tanácsot, melyet szőlészeti és borászati ügyekben a földmívelésügyi miniszter legfőbb tanácsadó szervévé tett. A bortörvény azonban, amely csupán a borkezelést és borforgalmat érintő adminisztratív kérdések szabályozását adja, magának a bortermelési processzusnak, a szőlőművelés adminisztratív irányításának és szabályozásának a rendezésére nem terjedt ki s az Országos Tanácsban csupán a legfelső szervet jelölte meg, amelynek véleménye és állásfoglalása a termelés szabályozásának tekintetében is mértékadó legyen. Ahhoz, hogy ezen Országos Tanács hivatásának megfelelhessen, szükséges, hogy maga a termelés a Tanáccsal szorosabb összeköttetésbe jöjjön. Ezen összeköttetés csakis a hegyközségi szervezet megfelelő kiépítése és a termelés helyi irányítására való alkalmassá tétele által érhető el. Tekintve, hogy a hegyközségek újraszerveszkedése után az ország területén mintegy 6—700 hegyközségre lehet
