Felsőházi irományok, 1927. I. kötet • 1-34. sz.
Irományszámok - 1927-9
152 9. szám. hetetlen volta miatt is. Különösen a hiteléletre hatott rendkívül károsan a kötelezvények, bekebelezési okiratok, nyugták, törlési engedélyek és hasonló hitelügyletekkel kapcsolatos okiratok után járó l*5°/o illeték. Ezeknek az illetékeknek mérséklése már a nemzetgyűlést is több ü.ben foglalkoztatta, amikor egyes, különösen külföldi kölcsönügyletekre, illetve kölcsön-fajtákra alacsonj^abb illetékeket állapított meg. Ebben a törvényben gyökeresen kívánom rendezni a kérdést ós pedig olyképen, hogy az ilyen ügyletekre megszabott illetékeket átlagban alacsonyabban, a békebeli kulcsoknál csak mérsékelten magasabb kulcsokkal kívánom megállapítani. Az ítéleti illetékeknél is kívánok bizonyos mérséklést életbe léptetni. A mai szabályok szerint ugyan az ítéleti illeték legkisebb kulcsa 2°/o és a legnagyobb kulcsa 3°/o, azonban az értékhatárok papírkoronákban úgy vannak megállapítva, hogy a gyakorlatban csak egyetlen kulcs, a 3°/o os kulcs nyerhet alkalmazást, mert az 500.000 K-ás pertárgy után már 3°/o ítéleti illeték jár és a 2°/o-os kulcs csak 10 000 papírkoronás pertárgy után alkalmazható. Ezt az értékhatárt kívánom ezzel a javaslattal 1.500 P-re, tehát 18,750 000 koronára felemelni, úgy hogy az ennél kisebb értékű perekben az ítéleti illeték csak 2°/o legyen, innen kezdve pedig fokozatosan jutnék el a legmagasabb 3%-os kulcshoz, amely csak 100.000 pengőnél, tehát 1.250,000.000 papírkoronánál nagyobb értékű perekben volna fizetendő. Ezek à kulcsok ugyan még mindig meghaladják az 1914:XLIII. törvénnyel megállapított kulcsokat, amelyekre a 200.000 K-n felüli pertárgy után járt 1 6°/o illeték, azonban egyelőre, különösen arra való tekintettel, hogy a törvénykezési illetékből származó jövedelem az előirányzatot az 1925. évben sem érte el és Összesen csak 61 milliárd papírkoronát tett ki, további mérséklést csak akkor tartok megengedhetőnek, ha a következő évek eredménye azt mutatja, hogy a költségvetési egyensúly veszélyeztetése nélkül lehet ezeket-a kulcsokat még tovább is mérsékelni. Nap-nap után halljuk és olvassuk azokat a követeléseket, amelyek a forgalmi és fogyasztási adók mérséklését tartják a legsürgősebbeknek. Ezeknek a követeléseknek dacára most nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezeket teljesítbessem. Ami az állami fogyasztási adókat illeti, itt már a szükséghez és a viszonyokhoz képest minden olyan követelést kielégítettünk, amelyek méltányosak és indokoltak voltak. Ezen a téren tovább menni az államháztartás egyensúlyának veszélyeztetése nélkül nem lehet. Ugyanez a helyzet a forgalmi adónál is. Az 1925. év közepén a 3%-os forgalmi-adókulcsot 2%-ra szállítottuk le. Akkor is követelték ezt a leszállítást azzal az indokolással, hogy a forgalmi adó az életet megdrágítja, mert azáltal, hogy minden egyes áruszállítást külön-külön terhel, az egyes áruk 6—12°/o forgalmiadó terhet is viselnek. Minthogy az államháztartás helyzete megengedte, a leszállítást keresztülvittük. Az eredmény azonban azt mutatta, hogy a forgalmi adó leszállítása az árakra a legcsekélyebb befolyással sem volt. Ezzel szemben ugyan állandóan hangoztatták, hogy a leszállítás tulaj donképen nem is történt meg, mert az adóalapokat ugyanakkor oly mértékben emelték a pénzügyi hatóságok, hogy végeredményben az adó összege nem csökkent, hanem emelkedett. Ez az állítás azonban, amelyet bizonyos oldalról olyan kitartással hirdettek, hogy szinte köztudatba ment át, a tárgyilagos, komoly kritika előtt egyáltalán nem állja meg helyét. Ott, ahol az adózó rendszeres könyvek és feljegyzések alapján adózik, tehát a gyáraknál, a nagyobb kereskedőknél és iparosoknál ilyen vádak alaposságáról beszólni sem lehet, mert itt nem történik az alapoknak becslés-
