Főrendiházi irományok, 1910. XVII. kötet • 843-886. sz.
Irományszámok - 1910-870
870. szám. 149 A közzétételre nem szánt gondolat nem büntethető; aki viszont egy gondolatot a más beleegyezése nélkül közöl, felelősséggel tartozik érte. A jogsértést az követi el, aki a gondolatot a közönség elé tárja. Annál a kiindulási alapnál fogva tehát, amelyet a javaslat a felelősség rendezésénél általában magáévá tett, s amely szerint mindig a tulajdonképpeni bűntettest, tehát azt kell sújtani, aki gondolatával a közönséghez kíván férkőzni, ily esetekben nem tekinthető az első sorban felelős személynek más, mint a gondolat közlője. 2. Ugyanennek az elvi álláspontnak további folyománya, hogy sajtótermékek tartalmának átvétele esetében szerzőnek az átvevőt kell tekinteni. Ezt a gondolatot kifejezésre juttatja már a sajtótörvény 33. §-a is. amely kimondja, hogy az időszaki lapokban megjelenő cikkekre vonatkozó »felelősség kiterjed azon cikkekre is, melyeket más lapból vagy könyvből kölcsönöznek: ilyen átvételi esetben a büntetés a szerzőénél vagy első közlőénél mindig kisebb lóvén, s a maximumig sohasem terjedhetvén«. A sajtótörvény e rendelkezését elvben magáévá tette a javaslat, de kiterjeszti az időszaki lapokról az összes sajtótermékekre, egyben pedig megszünteti a büntetésre vonatkozó ama megszorítást, hogy a büntetésnek a szerzőénél vagy első közlőjénél mindig kisebbnek kell lennie s hogy a maximumig soha sem lehet terjednie. Az első változtatás a sajtótermékek egyenlő elbírálásának elvéből kövotkezik ; a másodikat igazolja, hogy a sajtótörvényben foglalt megszorítás sem nem igazságos, sem pedig gyakorlati hordereje nincs. Az átvevő személy eljárása sokkal inkább lehet rosszhiszemű, mint az eredeti közlőé volt; az átvevő nyomtatvány, különösen időszaki lap közlése, lehet sokkal veszedelmesebb akár eltérjedettsógénól, akár más oknál, például a közlés idejénél fogva, mint amilyen az eredeti közlés volt. Erkölcsileg tehát nem mindig volna igazolható, hogy az átvevőt a bíró enyhébben büntesse, mint az eredeti közlőt vagy a szerzőt, s a maximumot sem közelíthesse meg. De a megszorításnak gyakorlati hordereje sincs, mert a bíró csak a legkivételesebb esetben, akkor alkalmazza a büntetés maximumát, ha a súlyosbító körülmények felette nyomatékosak. Az ily esetekre kivételes szabályt felállítani annál kevésbbé megokolt, mert éppen a jogórzetet legerősebben sértő, súlyos cselekményeknek kedvez. Ezért a javaslat a megszorítást teljesen mellőzte. 3. A javaslat 37. §-ának harmadik bekezdése az u. n. hírlapin dúsítók jogi helyzetét szabályozza s a hírlapirodalom évtizedes óhajtásának felei meg. A reformra irányuló óhajnak okai könnyen érthetők. A kőnyomatos (vagy mérsékelt számban más módon többszörözött) értesítőt jogszabályaink sajtóterméknek tekintik. Az egyes sajtótermékekből, tehát e jogszabályok szerint a kőnyomatos értesítőből átvett közleményekért is, az átvevő felel. (A sajtótörvény 33. §-ának második mondata.) A bírói gyakorlat ehhez képest tényleg úgy is alakult ki, hogy ily átvétel esetében, ha bűncselekmény forog fenn, úgy a hirlaptudósítónak, mint az összes átvevő lapoknak személyzetét büntető felelősségre vonja. Minthogy a hírlapok tudósítójuknak közleményeit szinte kivétel nélkül át szokták venni, nem ritkán fordult elő, hogy ugyanazon közleményért, melyet szerzője (vagy a fokozatos felelősség szerint az értesítőért felelős más személy) egyenesen e közzétételekre szánt, nemcsak a hírlaptudósító, ez az első sorban felelős személy, hanem öthat nagyobb fővárosi lap személyzete (a tudósítóban közölt cikk ésszes átvevői) is együttesen bűnhődtek.
