Főrendiházi irományok, 1906. XIX. kötet • 828-860. sz.
Irományszámok - 1906-828
828. szám. 27 A 2. czikkhez. Az 1896. évi egyezményben a szerződő államok nem vállaltak kötelezettséget arra, hogy az ügyiratokat kényszer utján kézbesittetik és igy csak arra vannak kötelezve, hogy a kézbesités végett egy másik szerződő államból érkező iratot a czimzettnek, ha ez azt önként elfogadja, átadatják. Az uj egyezmény a kényszerkézbesitésre is kiterjed. Első sorban azonban azt a kézbesitést tartja szem előtt, a melynél kényszert alkalmazni nem kell. Ilyen esetekben — az 1896. évi egyezmény alapján követett eljáráshoz hasonlóan — a megkeresett állam illetékes hatósága a kézbesítés teljesítése végett a 2. czikk értelmében arra szoritkozhatik, hogy az ügyiratot átadatja a czimzettnek, ha ez azt önként elfogadja. Az eljárás vagy az, hogy a megkeresett állam akár birói, akár közigazgatási (esetleg rendőri) hatóság elé idézteti a czimzettett és neki a külföldi ügyiratot átadatja, vagy az, hogy hatósági közeget (például hivatalszolgát, postai alkalmazottat) küld a czimzett lakására és ott kézbesitteti a külföldi ügyiratot. Mindkét esetben vagy elismervényt állíttat ki a czimzettel, vagy pedig tanúsítványt az eljáró hivatalos közeggel, a mennyiben elismervény az önkéntes átvételről bármi oknál fogva kiállítható nem volt. Ha a czimzett az ügyiratot Önként elfogadni vonakodik, vagy ha nem sikerül őt otthon találni, a megkeresett hatóság a 2. czikk esetében — ugy mint most — arra szorítkozik, hogy az ügyiratot a megkereső államnak vissszaküldi. A 2. czikk eseteiben, minthogy a czimzettnek szabadágában áll a külföldi ügyiratot tetszése szerint elfogadni vagy visszautasítani, fordításra szükség nincsen. A 3. czikkhez. A 3. czikk a kényszerkézbesités föltételeit szabályozza és azzal, hogy bizonyos előföltételek alatt a kényszerkézbesitést is kötelezővé teszi a szerződő államok között, haladást jelent az 1896. évi egyezménynyel szemben. Igen fontos érdekek kívánhatják ugyanis, hogy abban az esetben, ha a külföldi ügyiratot a czimzettel önként átvétetni nem sikerült, a megkeresett állam az ügyiratot azon eljárás szerint kézbesittesse, a melyet saját törvényhozása a kényszerkézbesitésekre előír. Minthogy azonban a hivatalos közegnek, ki a kényszerkézbesitést teljesiti, ismernie kell a külföldi ügyirat tartalmát, a nyelvkérdés is előtérbe lép. A 3. czikk 1. bekezdése tehát kényszerkézbesitésnek csak akkor ad helyt, ha a kézbesítendő ügyirat a megkeresett hatóság nyelvén, vagy az érdekelt két állam között megw ap .! tott n yelven van szerkesztve, vagy pedig ha ahhoz e nyelvek egyikén eszült (ordítás van csatolva. A fordításnak olyannak kell lennie, a mely kellő jj a f anc ziákat nyújt. Hosszabb vitatkozás után a konferenczia a 3. czikk utolsó nv h Se SZerin t azt az elvet állította fel, hogy ellenkező megállapodás hiáy an a fordítást a megkereső állam diplomácziai vagy konzuli tisztviselője ^?y Pedig a megkeresett állam hites tolmácsa hitelesiti. A megkereső állam azt a k"° Z-i 0t f °^ a vá l asztan i> a me ly reá nézve előnyösebb ; igen sok függ majd illetőd f. n T ektö1 ' Jelesül attól, vájjon a belföldön vagy a külföldön lehet-e az ink'hh itast könnyebben elkészíttetni; hasonló viszonyok közt a fordítások a a megkeresett államban lesznek megszerezhetők, mert könnyebb idegen nyelvről, mint idegen nyelvre fordítani. renH nf ^ kézbesítendő ügyirat a nyelvre nézve a 3. czikkben megállapított étkezéseknek me S felel > ebb °l n ^g nem következik, hogy okvetetlenül a 4*
