Főrendiházi irományok, 1892. I. kötet • 1-91. sz.

Irományszámok - 1892-77

LXXVÖ. SZÂÎi M részesíteni kívánjuk, ugy a valuta rendezésénél oly alapra kell áttérnünk, a mely képesit is bennünket e czélok megvalósítására. És ezért a valuta rendezésének nem lehet nálunk más értelme, mint hogy azt a fizetési eszközt, az aranyat, teszszük magunkévá, a mely ma a világpiaczot dominálja s azoknak a nemzeteknek is fizetési eszköze, a melyekkel mi a legsűrűbb összeköttetésben állunk. A monarchia két államának kormányai által összebivott szaktanácskozmányok alkalmával is ez az álláspont, hogy valutánk rendezésénél egyedül az arany érték vehető alapul, mondhatni teljes egyhangúsággal került kifejezésre. Még azok a szakférfiak is, a kik elvileg a bimetallismus mellett foglaltak állást, a gyakorlati megoldást máskép, mint az aranyérték alapul vételével, kizártnak mondották, utalva arra, a bimetallisták közt általán elfogadott tételre, hogy a kettős-értékrendszer csak nemzetközi conventio alapján létrehozható, a mely conventio létrejöttére azonban ez idő szerint kilátás nincs, s hogy következéskép egyenesen veszedelmes kisérlet lenne ezen a téren más szempontokat, mint a melyeket a gyakorlat állit fel, követni. A második kérdés, a mely a fökérdésnek ilyetén módon való eldöntése után előáll az, vájjon az aranyéitékre való áttérés a tiszta aranyvaluta alapján történjék, avagy fogadtassák el az, a mely sántának — etalon boiteuxnek —• neveztetik, az előbbinél az arany képezi az egyedüli valutafémet s a fehér fém csak a váltópénz körében szerepel, az utóbbinál bizonyos meghatározott mennyiségű ezüst is forog törvényes és korlátlan fizetési eszközkép, a nélkül, hogy a rendszer tulajdonképi alapját képező aranyra beválható lenne. így a latin Unió államaiban és Németországban az arany mellett az ezüst is korlátlan fizetési eszközt képez, de ugy a latin Unióban, mint Németországban, a teljes értékű ezüstpénz csak korlátolt mennyiségben van forgalomban és újabb ki veretése megszűnt, mi tehát nem egyéb, mint az arany fizetési eszközök mellett a forgalom által megbirt, tehát ennyiben korlátolt ezüst értékpénznek (couranspénznek) forgalomban tartása. Igaz, hogy ugy Németországban, mint teszem, Francziaországban a sántító valutának érvénye többé-kevésbé másodrendű jelentőségű, mert ezeknek az országoknak nagy fölhalmozott aranykészleteik vannak, ezek gyűlhelyei a nemzetközi forgalomnak s elsőrendű pénzpiaczok; fizetési eszközeik mennyisége messze meghaladja a nemzetközi érintkezéseikben igényelt mennyiséget, s az ezen érintkezések által igényelt eszközökön túl még nagy tartalékok vannak ott felhalmozva, ugy, hogy ott a sántitó valuta érvénye nincs befolyásolva, épen a felhahnozott tartalékok nagyságánál fogva, a nemzetközi összeköttetések által. A pénzpiacz ott nem jut abba a helyzetbe, hogy az egyik vagy másik nemes fémben mutatkozó apadás a forgalom által igényelt fizetési eszközök álladékára gyakorolhatna visszahatást ; az apadások a tartalék-készletek kisebb vagy nagyobb állagát befolyásolhatják, de a fizetési eszközök elegendőségét ugy szólván sohasem alterálhatják. Másként áll a dolog minálunk, kiknek felhalmozott aranykészleteink nincsenek, kiknek annyi nemes fém beszerzése, annyi aranynak összegyűjtése is fölötte nagy nehézségekkel jár, a mennyi a bel forgalomra s a nemzetközi érintkezéseknél igényelt fizetési eszközökre elégséges lenne. Nálunk a hiány nem a tartaléktőkék apasztására vezetne — mert ilyenek nemes fémekben, különösen aranyban nincsenek — hanem egyértelmű lenne a különben is csak a szükséglet mérvéhez képest beszerzett nemes fémkészlet elégtelenné tételével. Minden nagyobbszerű fémkivándorlás a pénz óriási megdrágulására vezetne s a valutaviszonyok rendezettségét tenné illusoriussá, de még ezen, a közgazdaságra hátrányos jelenségen kivül egy más nagy hátránynyal is járna a sánta valuta, jelesül azzal, hogy a nemes fémek között az állam minden hatalmi intézkedése daczára könnyen disagio állhatna elő.