Főrendiházi irományok, 1884. V. kötet • 300-339. sz.
Irományszámok - 1884-313
CCCXIII. SZÁM. 171 hivatalból megszüntettessék és ne legyen a tulajdonos kénytelen azt költségére szorgalmazni és a telekkönyvi állapotot esetleg hosszadalmasabb eljárás mellett tisztázni. Ez okból javaslom a 67. §-t A 68, §-hoz. Az 1855. évi t. r. I21.v§-a szerint az egyes biróságoknál a telekkönyvi kérelmek szóval i g jegyzőkönyvbe adathatnak. Ezen intézkedésnek indoka mindenesetre abban keresendő, hogy a forgalom könnyittessék és oly személyeknek, kik vagy költségkímélésből, vagy lakhelyeik távolsága miatt a telekkönyvi kérvény szerkesztéséhez értő egyénhez fordulni nem akartak, maguk pedig a kérvény szerkesztéséhez nem értettek, alkalom nyújtassák szerzett jogaik telekkönyvi bejegyeztetésére. Ezen intézkedést, — eltekintve az esetek csekély számától, melyekben a jogügyletet kötött személyek mindenike ismeretes a biró előtt, részben czéltévesztettnek kell kijelentenem; mert az azonosság beigazolása többnyire nagyobb költséget okoz, mintha a fél kir. közjegyzőhez vagy ügyvédhez fordul. Tekintettel pedig arra, hogy az ügyvédek száma időközben tetemesen szaporodott és kir. közjegyzők is elég számban vannak alkalmazva, ily intézkedést fentartani feleslegesnek is látszik. A tapasztalat azt bizonyitja, hogy az idézett rendelet kedvezménye a felek által csak a legritkább esetekben vétetik igénybe. Az erdélyi részekre érvényben levő telekkönyvi rendelet 121. §-ában a kérdéses intézkedés már nem foglaltatik és e miatt panasz vagy előterjesztés nem tétetett. Ezen indokokból az idézett rendelet kérdéses intézkedését kihagyandónak vélem. A második lényeges intézkedése ezen §-nak az, hogy a telekkönyvi kérvénynek kir. közjegyző vagy ügyvéd által kell ellenjegyezve lenni. Ezen intézkedés ama biztosságot, melyet a telekkönyvi úgynevezett tabuláris ügyekben megállapítani szükséges volna, nem nyújtja ugyan, azonban azt a fenforgó viszonyok között mégis előnyösnek és részben czélhoz vezetőnek kell tekintenem. A telekkönyvi kérvények ugyanis természetüknél fogva azonnal — tárgyalás nélkül — érdemileg elintézendők és a biró nincs abban a helyzetben, hogy a mellékelt okiratok valódiságát megbírálhassa, hanem csak az elébe terjesztett okirat tartalmára és előszabott külalakjára lehet tekintettel. A külalakra nézve az aláírás tekintetében, hogy valamely magánokirat bekeblezés alapjául szolgálhasson, a telekkönyvi rendelet 82. §-ának b) és c) pontja csak azt kívánja, hogy az okirat a kibocsátó által sajáíkezfíleg aláírva, illetőleg kézjegyével ellátva és két aggálytalan férfi tanú által előttemezve legyen. Ily intézkedés mellett nem lehetetlen, hogy a bekeblezés hamis okirat alapján rendeltetik el; minek egyik következményeként kell tekintenünk a gyakori törlési pereket. Ha azonban a telekkönyvi tulajdonos vagy egyéb telekkönyvi jogosult a telekkönyvi állapotot minduntalan nem vizsgálja, bekövetkezhetik az is, hogy a telekkönyvi rendelet 150. §-ában kijelölt 3 év elmúlván, a harmadik személyek által szerzett nyilvánkönyvi jogoknál fogva a hamis okirat alapján szenvedett jogsérelmét többé nem orvosolhatja. Ennek elejét venni — és ez igen kivánatos lenne — a szakkörök nézete szerint legbiztosabban az által lehetne, ha a közjegyzői kényszer behozatnék, vagyis hogy bekeblezés csak közjegyzői okirat alapján lenne elrendelhető. A szakkörök második módszerként, melylyel a fenforgó bajnak szintén nagy részben elejét vehetni, az okiraton előforduló névaláírásoknak, kézjegyeknek vagy keresztvonásoknak közjegyzői hitelesítését jelölték meg. Igaz, hogy ha a telekkönyvi érdekelt jogaira felügyel, hátrány nem érheti, mégis a szak22*
