Főrendiházi irományok, 1875. VII. kötet • 321-322. sz.

Irományszámok - 1875-321m

CCCXXI. SZÁM. 83 2) A tényleges állapotnak a felebbviteli biró áltaü meghatározása azonban még egy második fogyatkozásban szenved, a mennyiben nem állapítja meg közelebbről azon engedélyt, melylyel vádlott nem birt. Nem állapítja meg nevezetesen azt, hogy vádlott a lakhelye után illetékes kerületi kormány engedélye nélkül cselekedett. Az 1853. évi május 7-ki törvény az észak-német szövetségi alkotmány által lényegesen módosított. Ama törvény a kivándorlási szerződések közvetítésére csakugyan megkívánja a vállalkozó lakhelye után illetékes kerületi kormány engedélyét és az idézett törvény 2. §-a rendeli, hogy ily engedély csak belföldi egyénnek adassék. Ámde a szövetségi alkotmány 3. §-a a szövetségi államok valamennyi polgárainak az egész szövetségi területre nézve közös indigenatust ád, olyformán, hogy valamely szövetségi állam polgára minden más szövetségi államban és nevezetesen az iparüzleti képesség tekintetében is belföldinek tekintendő. Valamely hamburgi egyén tehát maradhat nem porosz ember, de a jelzett irányban Poroszországban nem tekinthető idegennek. Egy ily egyén ennélfogva, daczára az 1853. évi május 7-ki törvénynek, kivándorlókkal való szerződések kötésére Poroszországban fel van jogosítva, ha a kerületi kormány, vagyis az ö saját lakhelye után illetékes közigazgatási hatóság engedélyével bir. A felebbviteli biró azt véli ugyan, hogy az idézett törvény a porosz alattvalók védelmére hozatott légyen, hogy tehát a porosz kormányhatóságok engedélye volna szükséges, a min az északnémet szövetségi alkotmány állítólag mit sem változtatott; továbbá az is mondatik, hogy az 1869. évi június 21-ki északnémet iparrendtartás 6. §-a világosan rendeli, hogy az a kivándorlási ügynökök iparüzletére nem alkalmazható. De ezen okoskodás minden esetre helytelen- mert a szövetségi iparrendtartás 6. §-ából nem következik, hogy az épségben maradt particularis törvények nem azon módosításokkal alkalmazandók, melyeket a szövetségi alkotmány magával hoz. Ha ezt akarták volna kimondani, akkor annak a szövetségi alkotmányban világosan és pedig a 3. czikkben kellett volna történnie. Ezen czikk szerint valamely szövetségi állam polgára kivándorlási ügynökségi üzletet is folytathat Poroszországban ugyanazon feltételek alatt, mint minden porosz egyén és ez utóbbinak nincsen szüksége azon kerület kormányhatóságának engedélyére, melyben az üzletet gyakorolja, hanem azon kormányhatóság engedélyére, melynek kerületében lakik, a miért is minden északnémet szövetségi alattvalónak szintén csak ily engedélylyel kell bírnia. Ha azonban ezen támadó érv nem volna önállónak tekinthető, akkor legalább az első kifogást támogatja, mert kitűnik belőle, hogy a vádlottnak felrótt, általa Hamburgban véghezvitt cselekmények az ottani törvényekkel megegyeznek és az ottani kormány jóváhagyásával történtek. Az előterjesztett kérelem oda irányul: hogy vádlott felmentessék, esetleg az ügy viszszautasittassék a másodfokú bírósághoz annak megállapítása végett: hogy mely helyen történtek a szóban lévő cselekmények és hogy vádlott birt-e engedélylyel saját kormánya részéről? Mindazonáltal a semmiségi panaszt vissza kellett utasítani. Először is az 1 alatti támadás erőtlen. Igaza van ugyan folyamodónak abban, hogy az északnémet szövetségi alkotmány 3. czikke szerint az által, hogy az egész szövetségi területre nézve egy közös indigenatus adatott, az egyes szövetségi állam honosai még nem lettek poro szókká a büntető törvénykönyv 3. §-a értelmében, hanem ezen büntető törvénynyel szemben „idegenek" (Ausländer) maradtak és hogy reájok a büntető törvénykönyv 4. §-ának intézkedései alkalmazandók. De ebből a fenforgó esetben folyamodó javára mi sem következik. Mert az idézet alkotmány 3. §-a szerint a porosz büntető törvények Poroszországbau elkövetett minden bűntettre, vétségre és kihágásra alkalmazandók, még akkor is, ha a tettes idegen. Mindkét alsóbb fokú biró pedig a nélkül, hogy jogi tévedésbe esett volna, azt állította, hogy a szóba hozott bűnös cselekmények Poroszországban fejeztettek be. Az első biró ugyanis megállapította azt, hogy „vádlott L. nem bir engedélylyel a porosz kormány részéről arra, hogy kivándorlókkal szerződéseket köthessen, s mégis vádlott társának — H. Vilmos munkásnak — minekutána ez neki Brasiliába menni szándékozó kivándorlókat nevezett meg, és az utóbbiaktól íi*