Főrendiházi irományok, 1875. VII. kötet • 321-322. sz.
Irományszámok - 1875-321m
CCCXXI. SZÁM. 59 princípiumokra alapított javulás létrehozatalára, és hogy ott, a hol ennyi idő alatt a tisztviselők fáradozása, és a rendszerben rejlő javítási eszközök eredménytelenek, a hosszabb magánfogság sem leend befolyással a javulásra." A mi itt a magánfogságról mondatik, ugyanaz áll minden másnemű fogságról, különösen, ha az egyénítés elvére van fektetve. A mi azonban a megtorló igazság czélját illeti, azt vélem, hogy 10 év az időleges büntetés legnagyobb fokának kevés, kivált, ha a fegyházbüntetés legkisebb foka 1 évre szállíttatik le. A nép érzülete előtt nem az évek száma képezi a terhelő mozzanatot, hanem az, hogy valaki egyátalában fegyházban volt letartóztatva. Hogy 20 vagy 30 évi-e a fegyházbüntetés, az a nép fogalmaira, valamint az elitéltre nézve, közönyös. Ez oly határidő, melynek vége beláthatlan és alig megélhető. Az időleges büntetés leghelyesebb maximumának én 15 évet tartok. A szász kir. revid. büntető törvénykönyv 35. czikke szerint az életfogytiglani fegyházbüntetés 30 évi tartammal egyenlőnek veendő. Ha immár az elkövetett bűntény nem olyan ugyan, melyért az élettel kell lakolni, de ahhoz nagyon közel áll, ugy, hogy a legnagyobb időleges büntetést érdemli meg, a megtorló igazság szempontjából észszerűnek látszik, hogy érte az ember életének felével lakoljon. Ez által egy nagy veszély háríttatik el, mely meggyőződésem szerint abban rejlik, hogy szerén túl enyhe büntetések a nép jogérzetét csorbítják meg. A javítási czélra tehát nézetem szerint maximumnak 10 év sok, az igazság vagy elégtétel czéljára pedig kevés. Ebből látszólag két kiengesztelhetlen ellentét fejlődik ki, melyek megoldása hiába kisértetnék meg. S az ember indíttatva érezhetné magát, hogy mintegy közvetítésül a büntetés maximumául 10 évet hozzon javaslatba. De ezen javaslat mégís hibás volna. Az időleges büntetésnél is legfőbb czélnak minden körülmények között a megtorló igazság czélját kell elismernünk. Csak ennek lehet és szabad befolyással lennie a büntetés maximumára. Minthogy ezen czél elérésére a fennérintett indokokból 15 évet kell az időleges büntetés iTiaximumául venni, azt vélem, hogy ezen tételt meg is kell tartani. Majdnem ugylátszik, mintha én mint fegyintézeti tisztviselő saját érdekem ellenére az elégtétel czéljának a javítási czélt feláldozni szeretném. De ez nem ugy van. Az ellen igenis határozottan óvást kell tennem, hogy az elégtétel és javítás közt a kiegyenlítés a magánfogságnak egyedüli fogsági módozatként való alkalmazása által hozassék létre. A magánfogság rendkívül üdvös. De alapjában téves felfogás azt önmagában büntetésnek tekinteni, holott csak formája lehet a büntetésnek, melynek, mint eszköznek, a fegyintézeti tisztviselő rendelkezésére kell állnia, hogy a büntetés végrehajtásának, nevezetesen a javításnak magasztos czéíja elérethessék. Sőt, ha' még azon számtani tételt állítjuk is fel, hogy a magánfogság ugy viszonylik a közös fogsághoz, mint 2 : 3, vagy 3 : 4-hez, az ilyen okoskodás, gyengéden szólva, semmiféle szempontból serti igazolható és a szakértő szeme előtt mi alappal sem bir. Csak a legutóbbi hetekben volt alkalmam ezen tárgy iránt véleményemet nyilvánítani egy kérdés folytán, melyet a német jogászgyülés jövő gyűlése számára napirendre tűzött: »Czélirányos-e a magánfogságot a büntető rendszerbe felvenni, és minő módozatok mellett?« Nem, ily módon a kiegyenlítést nem lehet eszközölni. Vannak azonban még ennek más módjai. 8*
