Főrendiházi irományok, 1875. III. kötet • 99-158. sz.
Irományszámok - 1875-106
92 GVL SZÁM. épen nem indokolhatja azt, hogy a váltóbirtokos azért, mert e viszonyt figyelembe nem véve, a telepesnél nem jelentkezik, az elfogadó, illetve a kibocsátó elleni jogait elveszítse. Ennek ellenében azonban, mint ép fentebb említve volt, joggal hozhatni fel, hogy a telepezés által az elfogadó és a kibocsátó a telepeshez azon viszonyba lép, melyben az intézvényezo az intézvényezetthez áll, hogy tehát a ' váltóbirtokos e viszonyra figyelemmel lenni, s jogainak megóvása végett ugyanazt megtartatni köteles, a mit az intézvényezo irányában teljesíteni tartozik. A telepezés az elfogadó és kibocsátó viszonyában lényeges változást von maga után, mely abban áll, hogy ezek a telepezés folytán kénytelenek a kiegyenlítendő összegnek a telep helyén leendő kifizetéséről gondoskodni, s ha a váltóbirtokos a telepezésre figyelemmel lenni nem tartoznék, az elfogadó, illetőleg a kibocsátó a legjobb esetben is annak a kellemetlenségnek tétetnék ki, hogy a. fedezetet kétszeresen ^ellene készen tartania. Épen ugy, mint az intézvényezo az intézvényezettet mint olyant jelöli ki, ki által a fizetés teljesítendő, ugy utalja az elfogadó és a kibocsátó a váltóbirtokost a telepezés által arra, hogy a fizetendő összeget lejáratkor a telepesnél vegye fel. Ehhez járul még, hogy ha a telepezés joga az elfogadónak és a kibocsátónak a váltó forgalmi képessége érdekében megadatik, e jog csak akkor nem lesz illosoriussá, ha anriak megtartása a váltóbirtokosnak bizonyos joghátrány mellett kötelességévé tétethetik; az elfogadót illetőleg a kibocsátót védő ily joghátrány pedig csak az lehet, ha a váltóbirtokos ép az ezek elleni kereset elvesztésével sujtatik. A most érintett intézkedés mellett alig lehet kétség az iránt, hogy a szóban levő következmény a váltóbirtokost csak ugy sújthatja, ha a váltón telepesként az elfogadó, illetőleg a kibocsátótól különböző személy és telepként az elfogadó, illetve a kibocsátó lakhelyétől különböző hely van kijelölve, hogy tehát oly esetben, midőn a kibocsátó vagy elfogadó? mint telepest maga-magát nevezi meg és fizetési helyül az elfogadó vagy kibocsátó lakása van kijelölve. — az óvás az elfogadó és a kibocsátó elleni kereset fentartására nézve nem szükséges. Végre nem lehet felesleges e helyütt felemlíteni, miszerint oly esetben, midőn a váltó lejárat előtt a telepes birtokába kerül, ez utóbbitól az óvást az elfogadó és a kibocsátó irányában nem lehetne helyesen megkívánni. Igaz, hogy e kérdés tekintetében az elmélet terén még máig sincs megállapodás s az érvek, mik a most érinteti nézet ellen felhozatnak, nem minden alap nélküliek; tekintve azonban, hogy azon esetben, ha a telepes a váltó birtokosává lesz s a lejáratig az marad, a viszony, mely közte és az elfogadó, illetve a kibocsátó közt létezett, Önmagától megszűnik s a telepes többé már nem mint idegen, hanem mint az elfogadó vagy a kibocsátó hitelezője jelentkezik, ki jogai megóvása végett következetesen nem szorittathatik arra, mire egy külön álló harmadik személy szorítható lett volna; tekintve továbbá, hogy e kérdés a gyakorlatban az elmélettel ép ellenkező megoldást nyert, — e tekintetben már azért is a gyakorlat útmutatását kellett követni, mert minden oly intézkedés, mely a váltóbirtokost jogai érvényesítésében, a váltójog lényegének sérelme nélkül elősegíti s a nélkülözhétlen vagy nem indokolt formalitások megszorítását czélôzza, a váltó forgalmi képességét kétségen fölül növeli. 52. §-hoz. Az 52. czikk első bekezdésében foglalt intézkedés tulajdonképen csak kiegészítése az 5. czikk 4) pontjában foglalt határozatoknak, mely szerint a fizetési idő egyebek közt meghatározott napra is szólhat. A határozott napra szóló váltók sajátsága abban áll, hogy azok lejárata mindig valamely kalendáriumi napra esik, tehát külön kiszámítást nem igényel. E váltók azonban nem vesztik el jellegüket akkor sem, ha lejáratuk valamely hónak nem szám
