Főrendiházi irományok, 1875. III. kötet • 99-158. sz.

Irományszámok - 1875-106

CVl. SZÁM. 89 hanem azon körülmény is javaihatja, hogy a kérdéses kiegészítés elejét veszi mindazon kételyeknek, melyek az elfogadó kötelessége iránt keletkezhetnének. Mindenesetre sokkal jobb, ha valamely jogviszony s különösen az azzal járó kötelesség magában a törvényben világosan megállapíttatik, mintha azt, következtetés utján kell igazolni. 46. §.-hoz. Az intézvényezett a váltó elfogadása előtt még az esetben sem tartozik a váltói kötelezettek közé, ha az intézvényezonek köztörvényi utón adósa volna. Váltóadóssá ô az érvényes elfogadással lesz, mely által az elfogadott összeg kifizetéseért, nem csak a váltó akkori, hanem annak minden későbbi birtokosa irányában is váltójogi kötelezettséget vállal, tekintet nélkül azon jogviszonyra, mely elfogadásának esetleg alapul szolgált; azon okok, melyek őt az elfogadásra birták, tekintetbe nem jöhetnek. E mellett azonban magától értetik, hogy az elfogadó kötelezettségére nézve saját nyilatkozata szolgál irányadóul; miért is ötét sem az elfogadottnál magasabb összegre kötelezni, sem más feltétel mellett megtámadni nem lehet, mint melylyel a kötelezettséget elvállalta. A k. n. váltórendszabály s ehhez csatlakozva a jelen tervezet 46. czikke is az elfogadót az intézvényezo irányában is feltétlenül felelősnek nyilvánítja; e tekintetben tehát lényegesen eltér a magyar váltótörvénytől, mely szerint — 80. §. — az elfogadás a kibocsájtó irányában csak az esetre von maga után kötelezettséget, ha ez a váltót saját rendeletére állította ki. Hogy e tekintetben a k. n. váltórendszabály helyesebb álláspontot foglal el, azt a következő momentumok igazolhatják. A k. n. váltórendszabály azon — teljesen correct — szempontból indul ki, miszerint az elfogadóra nézve pusztán véletlenség az, hogy nem valamelyik forgatótól, hanem magától az intézvényezötől, kire a váltó visszament, támadtatik meg, ő ezt elfogadásánál fogva nem várhatta, mert arra kötelezte magát a váltó minden jogszerű birtokosa irányában, hogy a váltót lejáratkor beváltandja; irányában tehát nem történik jogtalanság, ha az intézvényezo javára kötelezettnek nyilvánittatik ; mig az ellenkező intézkedés az intézvényezőt méltatlanul sújtaná s ingerül szolgálna az elfogadónak arra, hogy ez a fizetést megtagadja. Az intézvényezett, midőn a váltót elfogadja, egyátalán nem jelenti ki azt, hogy ki részére kötelezi magát, reá nézve tehát egészen közönyös az, hogy ki által szorittatik kötelessége teljesítésére. Ehhez járul még, hogy az elfogadó helyzete sokkal könnyebb, ha az intézvényezo által támadtatik meg; mert ez esetben mindazon kifogásokat használhatja, melyek őtet az íntézvényes tényéből illetik s melyeket a forgatók közül egyik ellen sem érvényesíthetné. Hogy az európai törvények e tekintetben — an. váltórendszabály kivételével — határozott állást nem foglaltak el, annak oka azon körülményben keresendő, hogy a theoria korábban minden váltó-szerződésnél értéket tételezett fel — s annak kiegyenlítését magában az elfogadásban — bizonyos formulák által kivánta kifejeztetni. Hisz a Code de Commerce — 117. ez. — határozottan kimondja, hogy az elfogadás a fedezet átvételét tételezi fel s az elfogadó feltétlen kötelezettségét a forgatók irányában mesterséges utón azáltal magyarázza meg, hogy ezek irányában az elfogadást a fedezet átvételének bizonyítékául jelöli ki. Mig a törvényhozások azon nézetből indultak ki, hogy az intézvényes az intézvényezo ellen, a forgatmányos a forgató ellen az érték elismerése nélkül váltójogokat nem szerezhet — addig az elfogadót az intézvényezo irányában feltétlenül felelőssé tenni nem lehetett; ha azonban a törvény a valutát s annak átvételét a váltó lényeges kellékének, a váltó-szerződés alapjának nem tekinti, akkor lehetetlen, hogy az elfogadót az intézvényezo irányában a felelősség alól feloldja, a nélkül, hogy a váltó-szerzödest formális és a váltói obligatiót abstract jellegétől meg ne fosztaná. FŐRENDI IROMÁNYOK III. 1875/8. 12