Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-02-01 / 2. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2007. február PAIZS TIBOR Mottó: „Egyetlen beismerő vallomásra építették fel vármegyénk legszégyenletesebb és soha be nem bizonyított vádját, az emberevést.” (Puskás Péter) Néhány esztendeje, hogy a Pest megyei Börzsöny hegység északnyugati csücskében lévő településre, Kemencére látogattam. Itt, a hajdani Hont vármegye székhelyén volt alkalmam ismeretséget kötni egy nemes szenvedélyektől fűtött emberrel, Puskás Péterrel, aki évtizedek óta tartó alapos kutatásai során autodidaktából prefesszionális helytörténésszé képezte magát. Kutatásainak eredményeit hasznosítják, dolgozatai, páratlan értékű dokumentumai forrásanyagul szolgálnak a vidék bármely kutatója számára. E dokumentumokkal hitelesített történetek közül felkeltette figyelmemet egy olyan bűnvádi eljárás, amely a későbbiekben a Nyúzóvölgyi per néven vált ismertté, s amelynek során kétszáznál több emberevéssel vádolt cigányt ítéltek halálra. Később ismételten felkerestem Puskás Pétert, hogy a történtekről részletesebben tájékoztasson. Közreműködésével a rendelkezésre álló kiterjedt dokumentáció alapján lehetővé tette számunkra a több mint kétszáz évvel ezelőtti történet rekonstruálását. 1782-t írunk. II. József Ausztria császára és Magyarország apostoli királya felháborodott hangú leiratot küld a királyi kancellária vezetőjének, gróf Pálffy Károlynak, azonnali magyarázatot és intézkedést követelve tőle egy példátlan ügy kapcsán. Mint a dorgáló hangvételű levélből kiderült, Hont vármegyében súlyosan vétettek a törvényes rend és szokásjog ellen, amikor oly módon hajtottak végre kivégzéseket, hogy ehhez nem kérték a legfelső hatalom, a császár jóváhagyását. Mint dörgedelmes leiratában a császár megjegyzi, megengedhetetlen, hogy ő maga egy ilyen ügyről az újságokból, jelesül a Bécsben megjelenő Wiener Zeitungból értesüljön. Bizonyára nem ez volt az első eset, hogy valamely halálos ítéletet a kacskaringós bürokrácia mellőzésével, császári fejbólintás híján hajtottak végre, ám ami ez idő tájt Hont vármegyében történt, s a hisztéria, amely ennek hatására a szomszédos Bars és Zólyom vármegyékre is átterjedt, csöppet sem nevezhető mindennapinak. Az 1782. augusztus 10-re kitűzött tárgyaláson nem kevesebb, mint negyvenkét magyar nevű, ám csak „tótul” beszélő cigányt ítéltek halálra. A vád ellenük: emberevés. A súlyos vád, s a nem kevésbé súlyos ítéletek végrehajtásának időpontja és körülményei megosztották a Hont vármegyei törvényszék, a Sedria tagjait. Némelyek, ahogyan az indoklásban elhangzott, attól való félelmükben, hogy az elítéltek megszöknek, netán a többi letartóztatott, még ítéletükre váró társukkal együtt zendülést szíthatnak, amely beláthatatlan következményekkel járna, a törvényes előírások megkerülését, s az ítéletek azonnali végrehajtását javasolták. Ezekhez csatlakoztak azok, akik a véres per hírére a környéken összeverődött nagyszámú felfegyverzett cigánybandák bosszújától tartottak. Egy részük viszont méltányolva ugyan az előbbiek érveit, mégis ragaszkodott a törvényes ügymenethez, ezért végül is egységesen úgy döntöttek, hogy gyorsfutárt menesztenek Pozsonyba, az ott székelő helytartótanácshoz, személyesen gróf Erdődy József főispánhoz. A vármegye hivatali helytartója, mihelyt áttanulmányozta a peranyagot, tudomásul vette a hozott ítéleteket, és a törvényszéki tagok dilemmájáról is értesült, úgy döntött, hogy ebben a rendkívüli helyzetben a közrend és közbiztonság érdekében nincs helye az időhúzásnak. A császári jóváhagyás, ismerve az eljárás hosszadalmasságát, még sokáig elhúzódhat, s ez idő alatt akár jóvátehetetlen dolgok is megtörténhetnek. A császár - így a főispán - bizonyára mérlegelni fogja a hierarchikus eljárás mellőzésének körülményeit, s eltekint az utólagos felelősségre vonástól. Azonnal kocsit rendelt hát, gyorsfogattal Kemencére hajtott, hogy személyesen adja ki főis-A nyúzóvölgyi per páni rendeletét, a kivégzések azonnali végrehajtását. A hisztéria - mint mondottuk - a szomszédos vármegyékre is kiterjedt. A Hont megyeihez hasonló súlyos ítéleteket hozott a Bars megyei Sedira is. A tárgyalás során hat cigány férfit vádoltak emberevéssel, 17 asszonyt {ledig közreműködésért ítéltek halálra. Ok voltak azok, akik a legyilkolt áldozatokat megfőzték, illetve feltálalták a haramiáknak. A vesztőhelyeket három helyszínen állították fel, a szigorú ítéleteket pedig négy nap leforgása alatt három különböző időpontban hajtották végre. Bizonyára azért döntöttek így, hogy az ítéleteknek még nagyobb nyomatékot adva elrettentő példát statuáljanak a környék cigányságának. Elsőként 1782. augusztus 22-én Báton, a mai Szlovákia területén lévő nagyközségben (Batovce) állították fel a vérpadot, a bitófákat. Kisasszony havának e gyászos napján tizenhárom cigány ember (férfiak és nők vegyesen) lelte itt halálát. A kor nem szűkölködött a halálnemekben. Legszigorúbban az elítélt cigányok vezérének tartott, a Bars megyei Tolmács községben élő cigányvajdát, Sárközi Györgyöt büntették. Őt felnégyelték. Holttestének csonka darabjait hajdan az Ipoly on átvezető, a megye valamikori legforgalmasabb útvonalán, a ma már nem létező lelédi hídon állították közszemlére. Az elrettentés végett a helyszínre csődített nagyszámú környékbeli cigányság ezen a napon még két férfi kerékbe törését, hatnak a felakasztását, valamint négy cigányasszony lefejezését nézte végig, illetve - mert erre is kötelezték őket - segédkezett a hóhér munkájában, majd a kor szokásainak megfelelően, a holttesteket is ők temették el a vesztőhely közelében. Az egész környéket megrendítő mészárlás után két nappal, augusztus 24-én Kemencén folytatták a kivégzéseket. A halálra ítéltek között volt a már említett, Báton felnégyelt cigányvajda, Sárközi György várandós élettársa, Szarka Ilona is. Ő, állapotára való tekintettel, időlegesen, míg meg nem szüli gyermekét, halasztást kapott, ám attól már nem mentesült, hogy ne kelljen végignéznie a szörnyű és szemérmetlen parádét. A kemencei vesztőhelyen egy férfit felnégyeltek, holt tetemének csonka darabjait úgynevezett szégyenoszlopra szegezték fel Nagyorosziban. Két férfit szörnyű kínok közepette kerékbe törtek. Kínhalálukat meghosszabbítandó, nem az általános gyakorolt módszerüket alkalmazták, amikor is a kocsikereket, amelynek küllőire élesre fent ekevasakat erősítettek, s azt fejtől lefelé haladva tíz centinként a hanyattfekvő áldozatra ejtették. Nos, nem ezt a „humánus” módszert alkalmazták, hanem ennek bestiális változatát, amelynek során az aprítást az áldozat lábánál kezdték s jóformán csak az utolsó csapások oltották ki életét. A kemény és kegyetlen feladat a megyei hóhér testi erejét és idegrendszerét is jócskán igénybe vette, ezért aztán, hogy a kivégzéseket folytathassák, gyorsfutárral a selmeczi bakóért küldtek. Ezen a vérgőzös napon még 5 férfit akasztottak fel, 7 asszony fejét pedig szablyával választották el testétől. A kivégzések helyszínére kirendelt további 13 elítéltet estére visszakísérték a siralomházba, a várandós Szarka Ilonát pedig egyik kemencei parasztháznál helyezték el. Két nap múlva, augusztus 26-án, ezeknek is betelt a sorsa. A láncra vert rabokat az ugyancsak Hont megyei Csábra (ma Szlovákiában: Cebovce) hajtották, ahol hét férfival a gyilkos kerék, néggyel a kötél végzett. A hét asszonyt itt is, mint eddig mindenütt, lefejezték. A hír persze ez idő tájt is gyors lábakon járt. A szenzációról terjedelmes és szemléletes tudósítások jelentek meg. Elsőként az első magyar nyelvű újság, a Pozsonyban megjelenő Magyar Hírmondó számolt be a tragikus eseményekről. A lapinformáció nyomán közöl aztán részleteket a kivégzésekről a pozsonyi német nyelvű lap, a Pressburger Zeitung, majd a pesti Pester Intelligenzblatt. E tudósításokat vette át a bécsi Wiener Zeitung, s mint már említettük, ebből szerzett tudomást a történtekről maga a császár, II. József is, akit, mint látni fogjuk, nem annyira e cigányok iránt érzett aggodalom és részvét, mint inkább az alattvalói engedetlenség háborított fel. Példátlannak tartotta a módot is, ahogyan a korona helyi tiszttartóinak viselt dolgairól értesült. Első intézkedéseként azonnali hatállyal elmozdította tisztségéből a vármegyei helytartótanács vezetőjét, gróf Erdődy József főispánt, helyére pedig Kelc Józsefet, az erdélyi kancellária tanácsosát nevezte ki. Személyes megbízottját pedig arra utasította, hogy az emberevők ügyében eljáró bírói testületet azonnal oszlassa fel. A királyi biztos közbenjárása, félbeszakadtak a már megkezdett tárgyalások, s felfüggesztették az augusztus 21-én, Kemencén hozott halálos ítéletek végrehajtását is. Ezzel egyidejűleg megkezdődött a peranyag átvizsgálása. Az erről készült esettanulmányt Antropophages Zingari Comitatus Hontenses (a Hont vármegyei emberevő cigányok) néven tartja nyilván a történettudomány. De vegyük sorjában - a vizsgálati anyag kronológiáját követve - a vélhető megtörtént eseményeket. 1782 húsvétját követő napokban Hont vármegye pandúrjai négy cigány férfit kísérnek Kemencére az impozáns megyeháza börtönül szolgáló boltíves pincéjébe. A négy férfit egy éjszakai betörés során fogták el Almáson. A pandúrokat a kárvallott helybéli jegyző riasztotta, akinek - tettenérésükkor - épp az éléskamráját fosztogatta a négy férfi. A láncra vert rabokat azonnal szigorú vallatásra fogták, hogy egyéb viselt dolgaikra is fény derüljön. A vallatások során egy-kettőre kiderült, hogy ők voltak a visontai mészárszék, majd az almási kerékgyártó műhely kirablói is. A kezdeti sikereken felbuzdulva a vallatok újabb bűntények beismerését várták, így egyebek között rajtuk kérték számon négy eltűntnek nyilvánított környékbeli személy hollétét is. A négy rab egy ideig tagadott, ám miután alapos tortúrának vetették őket alá, beismerték, hogy a keresett személyeket ők tették el láb alól. A megyeháza azonnal helyszíni szemlét rendelt el, ám az erdőben, ahová a négy férfi vezette őket, sehol sem leltek a meggyilkoltak holttestére. A nyomozók arra gyanakodtak, hogy a cigányok a félrevezetés szándékával csalták őket az erdőbe, s ezt a gyanújukat csak tovább erősített az állítólagos tény, hogy - miként ez a jelentésükben áll - köteleiktől valahogyan megszabadulva szökést kíséreltek meg. E kísérletüket meghiúsítva visszavezették őket a tömlöcbe, ahol az előbbieknél még kegyetlenebb módszerekkel folytatták vallatásukat, hogy megtudják, hová rejtették áldozataikat. A felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint a megátalkodottak még hosszú ideig hallgattak, mígnem egyikük arra az ismételten feltett kérdésre, hogy hová tüntették el a meggyilkoltak holttesteit, beismerő vallomást tett, mondván: „megettük”. A váratlan bejelentés teljességgel új fordulatot adott a nyomozásnak. Most már azt kellett kideríteniük, hol, hogyan, milyen körülmények között követték el szörnyű tettüket, kik voltak a bűntársaik? Az újult erővel induló nyomozás során bűnjeleket keresve csaknem az egész vármegyét átkutatták. így leltek rá Almás község határában egy Didi Miklós nevű cigány házában arra a véres kőre, amelyen a vádlottak szerint - mert időközben emberevés címén vádat emeltek ellenük - az áldozatokat darabolták fel. A nyomozati anyag a továbbiakban a valószínűsíthető eseményeket írja le. Ezek tanúsága szerint a cigányok áldozataikat az erdőbe csalogatták, s miközben asszonyaik lármát csaptak, kiabáltak, daloltak, a fiatalabb férfiak pedig hegedültek, a purdék visongtak, hogy elleplezzék az áldozatok jajveszékelésének hangját, nos, ezenközben kegyetlenül lemészárolták őket. A Didi Miklós házában aztán feldarabolták, beleiket a kutyák elé dobták, s miután az asszonyok megsütötték, megfőzték az áldozatok húsát, „lakodalmat” csaptak. Egy kitérő erejéig itt jegyezzük meg, hogy lakodalom szavunk nyelvújítási termék, a lakoma és a sokadalom szavak eggyé olvasztásával jött létre. Ma már csak az esküvők utáni vígasság jelölésére használjuk, régebben minden olyan társasági összejövetelt jelentett, ahol a sokadalom lakmározás közben vígadt. A lakodalmat követően az áldozatok csontjait elégették, a hamvakat pedig a patakba szórták. E részletekbe menő, naturalisztikus beismerő vallomásokat követően felszólították a vádlottakat azok megnevezésére, akik a lakomán részt vettek, az áldozatok feldarabolásában segédkeztek, illetve azokét, akik az ételek elkészítésében, feltálalásában és elfogyasztásában vettek részt. A megtört vádlottak tucatszám sorolták a neveket, alighanem számos ártatlan is felkerült a bűnösök lajstromára, hiszen, miként a forrásanyagokból kiderül, az elfogásukra indított hajtóvadászat során több mint kétszáz környékbeli cigány férfit és nőt tartóztattak le, s helyeztek szigorú őrizet alá. Mint említettük, a császár személyes megbízottja vizsgálta át a nyomozati és peranyagot, s Bécsbe küldött összegzésében a vármegyei elöljáróságokat jócskán elmarasztaló hangnemben tesz jelentést az uralkodónak. Kifogásai között szerepel egyebek mellett az a törvénytelen eljárás, ahogyan a letartóztatottakból a beismerő vallomást kicsikarták. Noha a tortúrát, ezt a kegyetlen kínzásokkal járó vallatási módszert Mária Terézia császámő egy korábbi rendeletében már megtiltotta, s ezt később fia, II. József is megerősítette, az eljárás során ez mégis alkalmazásra került. Kérdésessé vált tehát a vallomás tényeken alapuló valódisága. A megbízottnak szemet szúrt az a könnyedség és szapora igyekezet is, ahogyan a hatóságok egyetlen beismerő vallomás alapján indítványozták a vádemelést. Szemet szúrt a vizsgálónak az is, hogy sem a nyomozati anyagban, sem a periratok között nem szerepel egyetlen alkalommal sem az állítólagosán meggyilkolt négy férfi neve, eltűnésükről senki sem tett feljelentést, őket senki nem kereste. Sok egyéb mellett mindezek végső soron kérdésessé tették számára az egész per jogosságát. Természetesen az ily módon elmarasztalt, sőt megvádolt hatóságok sem hagyhatták a dolgot szó nélkül. A császárhoz intézett levelükben elismerték ugyan mulasztásukat, hogy a kivégzéseket az uralkodó tudta és beleegyezése nélkül hajtották végre, mindehhez viszont még azt is hozzáfűzték: nem mondhatnak le a vármegyének a bíráskodáshoz való ősi jogáról. Vétküket enyhíti, hogy olyan helyzetben hozták ezt a szabálytalan döntést, amikor fennállt annak a reális lehetősége, hogy a halogatás az elképzelhető legsúlyosabb módon veszélyezteti az egész környék közbiztonságát. Egyrészt tartani kellett attól - részletezték -, hogy a nagyszámú és rosszul őrzött fogoly zendülést szít, illetve, hogy a per hírére a környékből összesereglett és felfegyverzett cigányság bosszút áll fogolytársaikért. A továbbiakban egy kérdéssel fordulnak a császárhoz: engedélyezze, hogy ez Istentől elrugaszkodott fajtalan teremtmények egyik példányát, bizonyos Mihó Andrást a tortúra eszközeivel bírjanak további vallomásra. A hiúságában megbántott császár azonban hajthatatlan. Amellett, hogy meghiúsítja a már meghozott ítéletek végrehajtását, s megszünteti a további eljárások lefolytatását, végrehajtja a vármegye élén a személycseréket is. Mindebből azt hihetnénk, hogy a császár nem ad hitelt a súlyos vádban elmarasztalt cigányok bíráinak, s bizonyos fokig rehabilitálja is e szerencsétleneket, ám mint látni fogjuk, nem ez történt. A vármegye élére kinevezett új főispán, Kelc József, mihelyt 1782. októberében elfoglalta helyét új hivatalában, azon nyomban jelentést sző végez a helytartótanácsnak, illetve a kancelláriának, amelyben nyomatékosan leszögezi, hogy folytatni kívánja az emberevéssel vádolt cigányok perét. Jelzi, hogy ez ügyben október 28-ra összehívja a büntetőszéket, amelynek munkálatait annak elnökeként ő maga vezeti majd. A kitűzött dátumra valóban összeült a megyei törvényszék, amely november 16-án már ítéletet is hirdetett ötvenhét almási és antali emberevő cigány bűnperében. Az ítélet valamenynyire ezúttal is: halál. A kivégzéseket napokig készítették elő. A halálraítéltekhez papokat hívtak, valamennyit bűnbocsánatban részesítették, igazi keresztények módjára búcsúztatták őket az élettől. A siralomházban zajló különös ceremónia rettegést és halálfélelmet keltett az elítéltekben. Végül a negyedik napon valamennyiüket szekerekre rakták és a már előkészített vesztőhelyre vitték. Itt már várt rájuk az akasztófa, a szablya, a gyilkos kerék és természetesen a hóhér. A nagy számban összeverődött bámészkodók között ott sivalkodtak az elítéltek gyermekei is. Az augusztusi sorozatos kivégzésekből már mindenki pontosan tudta, mi fog bekövetkezni. Ám ekkor különös dolog történt. Sietünk leszögezni, hogy még mielőtt valaki is önkényeskedéssel és engedetlenséggel vádolná az új főispánt, az téved. Kelcet ugyanis maga a császár utasította a per folytatására. Az ítéletek felterjesztésétől is eltekint - így az uralkodó Kelchez intézett levele -, mindössze az a kikötése, hogy amennyiben a per során újabb halálos ítéleteket hoznának, ezeket ne hajtsák végre. A mindenféle szokatlan ceremóniával az őrületbe kergetett halálraítélteket újra felparancsolták a szekerekre, s visszaszállították a megyeházára. Kelc ekkor hozta tudomásukra a császári kegyelmet, amely persze csöppet sem jelentette a felmentésüket. A császári utasítás szerint a férfiakat sáncfogságra Temesvárra kellett szállítani, a nők a vármegye börtönében töltötték ki büntetésüket. A továbbiakban az uralkodó úgy rendelkezett, hogy büntetésük után úgy a férfiakat, mint a nőket török tartományokba kell száműzni. Fentebb elbeszélt történetünk a Nyúzóvölgyi per néven vált közismertté. A Börzsöny hegységben a Kemence község határáig húzódó völgyhöz számos legenda fűződik, amelyek mindenike valamilyen módon a környéken lezajlott tragikus eseményekkel hozza kapcsolatba a hely elnevezését. Egyik szerint ez a ma bokros, erdős terület volt a beismerő vallomások kicsikarásának helyszíne, itt kínozták meg, űzték ki a makacs hallgatást a megátalkodottakból, akikből pedig végképp lehetetlen volt a szót kicsalni, azokat itt nyúzták meg elevenen. Egy másik szájhagyomány úgy tartja, hogy a hosszú fogságukból kiszabadult cigányok közül, akiknek sikerült visszaszökniük szülőföldjükre, e védett völgyben bújtak meg, s vettek elégtételt szenvedéseikért hajdani megkínzóikon. Egy kegyetlenkedéseiről különösen híres megyei porkolábról szól ez a történet, akit, miután a valamikori áldozatok elfogtak, elevenen megnyúzták, testét sóval hintették be, majd karóba húzták. Egy harmadik változat szerint ez volt az a hely, ahol az emberevéssel vádolt cigányok elfogott prédáikat, főleg fiatal férfiakat és lányokat leölték, majd ugyanitt tartották meg lakodalmas torukat is. Puskás Péter szerint ezek a helységnév-magyarázatok mind a legendák birodalmának tartozékai, s csak az eseményekhez kapcsolódva nyertek olyan értelmezést, mintha a Nyúzóvölgy elnevezés innen eredne. A tény azonban az - s ezt egy Puskás Péter birtokában lévő, 1505-ben kelt birtoklevél is igazolja -, hogy Valis Nywzowlgh alakjában ez már a középkorban is létezett. Tehát, az elnevezés semmiképpen sem kapcsolható az eseményekhez.
