Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-02-01 / 2. szám
2007. február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal BODONYI ILONA 1956 rendszerváltó kísérleteink sorában II. (Folytatás az előző lapszámból) Az új jelszó, az „aki nincs ellenünk, az velünk van, illetve a rendszer legitimálását is szolgáló életszínvonal politika, mely a párt XI. kongresszusán a munkából származó jövedelmek megkétszerezését ígérte, illetve a paternalista állami gondoskodás kiterjesztése együttesen alapozták meg a „gulyáskommunizmus” politikáját. Gazdasági alapját a ‘70-es évektől a nyugati országokból is beáramló óriási kölcsönök szolgáltatták és nem a belső felhalmozás. Ennek megfelelően a gazdasági válság, az adósságcsapda, a tömegek félelme az egzisztenciális nehézségektől, valamint bizonyos ellenzéki csoportok egyre erősödő szervezett tevékenysége indították el a rendszerváltás lassú folyamatát. Az ellenzéki csoportok tevékenységét természetesen, mint ahogy a BM III/III Csoportfőnökség napi jelentései is tükrözik, kitüntetett figyelemmel kísérték. Egy 1987. augusztus 14-i jelentés például arról adott hírt, hogy „A közelmúltban az ellenséges ellenzéki csoportok prominens képviselői ismert közgazdászok bevonásával megvitatták a ‘Társadalmi szerződés’ címmel szamizdatban megjelentetett ‘programjavaslatot’, amelyben az ‘ellenzék’ - a ‘Fordulat és reform’ című tanulmány inspirációja alapján - a politikai intézményrendszer reformjával foglalkozik. A vita során a két anyag szerzői és a jelenlévők egyetértettek abban, hogy szükség van- az országban fordulatra,- a vezetés felelősségének megállapítására,- a piaci mechanizmus megteremtésére,- a jelenleginél pluralisztikusabb vezetési rendszerre és- egy különféle eszközökkel, módszerekkel, intézményrendszerekkel korlátozott egypártrendszerre (bár többpártrendszer jobb lenne) (...) A vita során felmerült az is, hogy a felgyorsuló események előbbutóbb olyan helyzetet teremtenek, amikor szükség lesz egy olyan platformra, amely a társadalom szélesebb rétegei számára jelent kibontakozási lehetőséget. (...) Megállapítást nyert azonban az is, hogy a csalódottság és kiábrándultság ellenére a társadalomban nem tapasztalható politikai aktivizálódás, az elégedetlenség egyelőre nem keres magának politikai cselekvésben utat- és nem is biztos, hogy fog keresni- de erre is fel kell készülni.” Az október 2-i jelentés arról adott hírt, hogy „szeptember 27-én a ‘nemzeti radikális ellenzék’ egyes vezetőinek szervezésében a ‘Nemzet esélyei’ címmel megtartották a tervezett értelmiségi találkozót, melyen mintegy 150 fő vett részt, s az elnökségben helyet foglalt a HNF főtitkára is. (...) Felvetődött az egypártrendszer túlhaladott volta, melynek kialakulását annak tulajdonították, hogy a szocializmus elsősorban demokratikus hagyományok nélküli országban vált uralkodó rendszerré. (...) Konkrét javaslatként fogalmazták meg egy olyan ‘demokratikus fórum’ létrehozására irányuló törekvésüket, amely nyitottságával lehetővé tenné a társadalom széles rétegeinek részvételét az ország és a nemzet érdekében hozandó döntésekben...” A rendszerváltás kezdeményezői a különböző ellenzéki csoportokból formálódó pártok és mozgalmak voltak, melyek az MSZMP reformszámyával kialakított Nemzeti kerekasztal keretei között, alkotmányos úton alakították ki az új, polgári demokratikus rendszer kereteit. 1956-tól eltérően, nem forradalmi tömegmozgalom, hanem felülről irányított reformtevékenység eredményezte a forradalmi változásokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem volt tömegigény a változásokra, hogy nem voltak tömegdemonstrációk. Óriási tömegek vonultak az utcára például már 1988-ban, és tiltakoztak az erdélyi falurombolás, vagy a Bősnagymarosi vízlépcső megépítése ellen. 1989. március 15-én a szabad szakszervezetek felhívására ünnepelni gyülekezők már kimondottan a jogállamot követelő, kommunizmus ellenes transzparensekkel vonultak az utcára. A tárgyalások tehát az ellenzéki oldal tömegtámogatásának tudatában folytak, de a tömegek direkt felhasználásától minden politikai oldal tartózkodott. Viszont nem jöttek létre népi-hatalmi szervek, nemzeti és munkástanácsok, illetve nem lettek kezdeményezők az átalakulási folyamatban. További jelentős különbség rejlik a rendszerváltó folyamat nemzetközi körülményeiben, nevezetesen, hogy a kommunista rendszer ezúttal már nem számíthatott a politikailag megingott, gazdaságilag meggyengült Szovjetunió katonai beavatkozására. A változások motorja, az Ellenzéki Kerekasztal 1989. március 22-én alakult meg formálisan is. Bihari Mihály alkotmányos rendszerváltásként értékelte a változásokat: „A rendszerváltás kezdetétől plurálisán szerveződő rendszer- és politikai ellenzék (az EKA résztvevői) az állampártban - a belső átalakulások és hatalmi harcok eredményeképpen fokozatosan - vezető pozícióba kerülő radikális reformerekkel hozták létre és működtették a rendszerváltás intézményes hatalmi, döntéshozó szervezetét, a NEKA-t. A NEKA 1989 nyarán és őszén parlamenten kívüli, plurális szerveződésű (többpárti és többoldalú) alkotmányozó és törvényhozó szervezetként működött, a kiegyezéses rendszerváltoztatás hatalmi centrumaként és intézményeként funkcionált. A rendszerváltoztatás szervezett politikai erők és intézmények kiegyezése (szabályozott tárgyalás, közösen kialkudott és elfogadott kompromisszumok) alapján játszódott le.” A kialakított polgári demokrácia belső politikai struktúrája és működési mechanizmusa talán megfelel azoknak a céloknak is, melyeket a rendszerváltók 1945-ben, vagy 1956- ban tűztek maguk elé, a gazdasági és tulajdonszerkezet azonban már ismét eltéréseket mutat. Kétségtelen tény, hogy 1989 céljaiban jelentős szerepet játszott 1945 és főként 1956 előképe. Az 1989-ben célul választott szociális piacgazdaság lehetősége talán még az 1945 utáni átalakulási folyamatban benne rejlett, még a nagytőke államosítása mellett is, 1956-ban azonban a társadalmi tulajdonforma uralkodó szerepe, és a demokratikus szocializmus munkás önigazgatáson alapuló programja ellentmondott neki. Természetesen nem lehet kizárni, hogy ha a forradalomnak több ideje van, elindult volna egy ilyen irányú kibontakozás. Mint ahogy a szociális piacgazdaság megvalósítása rendszerváltási folyamatunkban, a féktelen privatizáció körülményei között és következményeképp jelentős ellentmondásokat rejt. A kép ugyanakkor talán mégsem sötét. 1989-ben valódi rendszerváltás zajlott le, melynek eléggé nem felbecsülhető része volt a békés átmenet biztosítása a diktatúrából a parlamentáris demokráciába. A békés átmenet lehetőségét történelmi bűn lett volna nem kihasználni, ugyanakkor körülményei előrevetítették annak kötelezettségét, hogy jelentős problémákat már a fordulat után kell megoldani. A választók társadalmi és politikai arculatáról 1990-ben elvégzett TÁRKI vizsgálat megállapította: „Ismeretes módon Magyarországon nem tömegmozgalmak és politikai sztrájkok, illetve az ezekkel szembesülő kormányzat cselekvésképtelensége, hanem rivalizáló elitcsoportok befolyásolták a politikai átmenet menetrendjét, tempóját, központi kérdéseinek körét. A sokáig csak virtuális tömegbázist maguk mögött tudó ellenzéki mozgalmak abban voltak érdekeltek, hogy a választások megrendezésére a pártszerveződés előrehaladott pontján, az alkotmány és egyes hatalmi intézmények alapvető átalakulása után kerüljön sor. (...) A politikai átmenet ilyetén lefolyása azonban azzal a természetes következménnyel is járt, a színre lépő új pártok - átmenetileg társadalmi támogatottságuktól függetlenül is válhattak politikai tényezővé, úgy, hogy eközben a társadalom széles körei nem érzékelhették világosan sem az egyes pártok, pártcsírák politikai profilját, sem pedig tényleges befolyásuk mértékét. Mindez pontosan fel nem mérhető mértékű bizalmatlanságot, de legalábbis fenntartást ébresztett a politikai élet új szereplőivel szemben.” Volt még néhány egyéb probléma is, melyeknek máig hatóan viseli a magyar közélet a következményeit, de amelyeket egyfelől nem lehetett megkerülni, másfelől az előző rendszerváltó kísérletek szereplőinek is szembe kellett volna velük nézni, ha több idejük van a rendszer megszilárdítására. Itt tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy a békés rendszerváltás következtében nem sikerült tökéletesre a forradalmi szándékok megvalósítása, ahogy Antall József elhíresült mondatával - „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”- megfogalmazta. Hiányzott a diktatúra békés leépítésének tapasztalata, hiszen ilyen kísérlet megelőzően soha nem történt, hiányzott a demokratikus közélet élménye a történelmi múltból, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a forradalmi változás előkészítése felülről, mozgalommá, párttá szerveződött értelmiségi csoportok tevékenységének eredményeképpen valósult meg. Az ellentmondás azáltal keletkezett, írta Pozsgay Imre, „hogy a történelem gyorsító injekciói miatt - amelyek nagy részéről és befogadásáról nem tehetünk - egy túl hamar végbement pártosodás nyomán koraszülött politikai szervezetek világában kellett a nép számára döntési alternatívákat kínálni. Ebből a szempontból, megismétlem, a legalapvetőbb ellentmondás az, hogy Magyarországon a nép választhatott és dönthetett a rendszerváltásról, de nem dönthetett arról, milyen lesz, milyen legyen az új rendszer.” Ugyanakkor a felülről szerveződő forradalmi átalakulás bizonyos mértékig törvényszerű következménye volt a diktatúra hosszú fennállásának és jellegének. Különböző történelmi helyzetekben különböző megoldások születnek, melyek azonban soha nem tekinthetőek véglegesnek, a szükségszerű változások így, vagy úgy, de valamilyen módon mindig utat törnek maguknak. Bizonyos, hogy soha nem lehet elégedett egyszerre mindenki, vagy talán maradéktalanul senki az eredménnyel, hiszen az számtalan konfliktus és konszenzus, társadalmi feszültség és sokszor nagyon éles politikai vita eredménye. Ezek a viták 1989-óta nyíltak és folyamatosak. Azok lehetnek, hiszen a különbségek, ellentmondások ellentétek és csalódottságok ellenére, paradox módon az 1989-es alkotmánymódosítással intézményesült és az 1990-es választásokkal szentesített rendszerváltozás bizonyult először tartósnak, és hozott létre egy működtethető demokratikus intézményrendszert. 1993. október 23-án az emlékező szerint Antall József, Magyarország akkori miniszterelnöke így gondolt 1956-ra: „Manapság gyakran felteszik a kérdést, hogy voltaképpen kié volt 1956. Erre a válaszom az, történészként és az események szereplőjeként, hogy 1956 nem volt szocialista, baloldali mozgalom. Valódi forradalom volt, szabadságharc, ahol felszínre bukkantak mindazok a törekvések, áramlatok, amelyek akkoriban léteztek. Mindenkinek megvolt benne a saját forradalma, szabadságharca. Mást vártak tőle nyilvánvalóan Nagy Imréék, mást vártak a korábbi koalíciós pártok politikusai, mást vártak a Horthy érából itt maradt politikai és társadalmi erők. 1956 nem, volt egységes szemléletű esemény. Ezt úgy mondom, mint aki minden tekintetben magáénak vallja 1956-ot, aki részt vett benne. Hogyha valami csoda folytán nem vonulnak be az oroszok és megalakul egy valódi széles koalíciójú kormány, akkor januárra ugyanazokat a politikai ellentéteket, ugyanazokat a politikai konfrontációkat tapasztalhattuk volna, amelyek jelenleg jellemzik a közéletet.” Ha valami elválaszthatatlanul összeköti rendszerváltási kísérleteinket, akkor az a demokrácia elemi igénye. A történelem hol lassúbb, hol sodróbb lendületű folyamatában a demokrácia mindig kollektív műfajt jelentett, más rendszerekkel szemben ezáltal összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetőséget biztosítva a folyamatos önkorrekcióra. DR. JAKUS JÁNOS A magyar-jugoszláv katonai szembenállás az ’50-es évek elején II. (Harc a magyar és a jugoszláv biztonsági szolgálatok között) Az 1952. év végén Magyarországnak ténylegesen fegyverben kellett tartania 220-230 ezer embert. Ez a szám nem tartalmazta a hadrenden kívüli alakulatokba behívott katonák létszámát. Az ilyen egységek, alegységek általában kisegítő szolgálatot láttak el és létszámuk több tízezer fő volt. A hadsereg vezetése mozgósítás esetén több százezer katonának a behívásával számolt. A magyar-jugoszláv viszony romlása és a két szomszéd állam politikai/katonai szembenállása rendkívüli módon megterhelte a magyar gazdaság teljesítőképességét. A laktanyaépítések, légi-bázisok létrehozása, műszaki zárak és erődkörletek létesítése, a hadszíntér előkészítési feladatok megvalósítása, vagyis a védelmi-infrastmktúra kialakítása elképesztő összegeket vont el a társadalomtól. Egy 1950-ben keletkezett dokumentum szerint a magyar Vezérkar az ország területén, délről észak felé haladva, hét-nyolc védelmi öv kiépítését irányozta elő úgy, hogy egy-egy védelmi öv mélysége 10-25 km között változott. A védelmi övön belül kialakított megerődített körletek a legfontosabb hadműveleti irányokban a 80-100 km szélességet is elérték. A katonai felső vezetés Felsőszölnöktől Szegedig, - az államhatár mentén - az ellenség várható támadási irányaiba kilenc erődkörlet kiépítését vette tervbe. Nagykanizsa körzetében létrehozott erődkörlet azt a célt is szolgálta, hogy valamiféle védelmet biztosítson az ott található szénhidrogén lelőhelyeknek. A háborús készülődés során 1952. február és 1955. január közötti időszakban, a déli hadászati irányban 90 zászlóalj-védőkörlet, 25 század-, 201 szakasztámaszpont, 146 rajállás, 963 hadműveleti akadálycsomópont, 513 parancsnoki figyelő-, illetve óvóhely, valamint több száz színlelt erődítési építmény és álcázó/megtévesztő létesítmény készült el. A nagyarányú műszaki munkálatok elvi irányítását a Honvédelmi Minisztérium (HM) Műszaki Parancsnokság alárendeltségében működő Erődítési Csoportfőnökség végezte, míg a gyakorlati munkák végrehajtását az 1952. február 17-én felállításra került három építőparancsnokság szervezte és ellenőrizte. A konkrét műszaki munkákban kilenc-tíz - egyenként 700 fős - építőzászlóalj vett részt. Az erődítési feladatokba 1952 szeptemberétől bevonásra kerültek a hadtest-, hadosztály közvetlen műszaki zászlóaljak is. Mindezek alapján megállapítható, hogy az MN a déli határszakasz védelmét úgy tervezte meg, és a védelmi létesítményeket úgy építette ki, hogy az állt: a biztosítási övből, a fő védőövből és a további védőövekből. A védelmi rendszer részeit képezték továbbá az akadálycsomópontok, amelyek a fő irányban egészen Budapest határáig kerültek kialakításra. (A déli határmentén folyó erődítési munkálatok egyes források szerint 5-6 milliárd, mások szerint 7 milliárd HUF-ot emésztettek fel, miközben 1952-ben az erőltetett hadseregfejlesztés költségei az ország éves költségvetésének 24-25 %-át tették ki). Ebben az időben a magyar fegyveres erők kötelékébe tartoztak a hadsereg csapatain kívül: a BM rendőrség, az ÁVO/ÁVH alárendeltségébe utalt belső karhatalom (egy dandár erejű magasabb egység ), amelynek alárendelt alegységei megyénként kerültek elosztásra és az ország belső rendjének biztosításában vett részt, valamint a határőrség is, amely 1950. január 1-jén kivált a hadsereg kötelékéből. A tágan értelmezett belügyi csapatok létszáma meghaladta az 50 ezer főt, amelyből a határőrség, az ún. „zöld ÁVH” közel 20 ezer katona- létszámmal részesedett. Tevékenységének súlypontját a déli- és a nyugati határszakaszok ellenőrzésére, illetve védelmére összpontosította. Az erőszak minisztériumok (HM, BM) erői mellett az ÁVH is jelentős szerepet játszott az ország katonai védelmében, amennyiben ennek a szervezetnek a hatáskörébe tartozott a hadászati (politikai) hírszerzés, illetve az idegen hatalmak hírszerző tevékenységének az elhárítása és a fegyveres erők biztonsági védelmének az ellátása. Ennek érdekében jól szervezett és működtetett ügynökhálózattal rendelkezett, miközben fegyveres összecsapásokban is érintett volt, mind a déli határszakaszon, mind pedig az ország belsejében. A Magyar Néphadsereg alkalmazására HATÓ KÖRÜLMÉNYEK ÉS HÁBORÚS TERVEK A magyar hadsereg (1950. január 1-től: Magyar Néphadsereg) állapotát vizsgálva, ellentmondásos képet tudunk felrajzolni. Az intenzív fejlesztést a politikai gyanakvás körülményei befolyásolták, amely elsősorban a tiszti állományt érintette. A háborús tapasztalatokkal rendelkező kitűnően képzett főtisztek és tisztek a katonai hierarchia perifériájára, vagy koholt vádak alapján született bírósági ítéletek alapján kötélre, esetleg börtönbe, illetve munkatáborokba kerültek: jobbik esetben, a polgári életben gépkocsivezetőként, vagy segédmunkásként vegetáltak. Helyüket úgynevezett „munkás-paraszt” káderek foglalták el, akik egyéves, hathónapos tanfolyamokon szereztek némi katonai ismereteket és kerültek magasabb-egység-, egységparancsnoki, vagy törzsbeli beosztásokba. A hadászati, hadműveleti, de még a harcászati ismeretek hiánya is rányomta bélyegét a csapatok és a törzsek felkészítésének és kiképzésének hatékonyságára. Az alacsony színvonalú képzés és a személyi állománnyal szembeni elvárások számtalan tragédiának voltak okozói. Ebben az időben, a magyar hadseregben elkövetett bűncselekmények, illetve egyéb fegyelmi ügyek, valamint katonai ügyészi, bírói és parancsnoki intézkedést igénylő események, halálesetek száma rendkívül magas számot mutatott. A felkészítési hiányosságoknak a mérséklésére a különböző szintű parancsnokságokon - a vezérkar útmutatása szerint - intenzív kiképzést folytattak, amelybe a szovjet tanácsadói testület minden területen - saját módszereik érvényesítésével - beavatkozott és lényegében lefedte a MN parancsnoki struktúráját, vagyis ellenőrzése alatt tartotta a hadsereg valamennyi vezetési szintjét. A hadsereg mindennapi életében tapasztalható anomáliák ellenére a különböző szintű vezető szervek folytatták tervező munkájukat és készültek egy esetleges fegyveres konfliktusra. (Folytatás a következő számban)
