Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-11-01 / 11-12. szám
2007. november-december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal TAMÁSKA PÉTER Popély Gyula trilógiája a felvidéki iskolafogyatkozásról Popély Gyua felvidéki történésszel, akkor még a pozsonyi magyar gimnázium igazgatójával a szlovákiai választási küzdelmek során ismerkedtem meg. Aztán Hágában egy magyar-szlovák kerekasztal beszélgetésen képviseltük a magyar ügyet, amikoris a holland külügyi intézetben vendéglátóink bevallottan attól féltek, hogy egy magyar-szlovák konfliktus a jugoszláv, etnikai háborúra váltott polgárviszály után az egész Kárpátmedencét a Kaukázushoz hasonló, háborús térséggé formálja át. Háború köztünk - mondták a szlovákok a kiváló történésszel, Ladislav Deákkal az élen s mondtuk mi is - olyan , mintha a a monarchia utolsó igazi belháborúját, az 1866-os osztrák-porosz párviadalt most egy filmrendező velünk, kései utódokkal szeretné kamera előtt lejátszatni. A kerekasztal előadásairól egy kis könyvecskét is szerkesztettek a holland és német külügyi intézet munkatársai Im historischen Würgegriff címmel, ami valami olyasmit jelent, hogy a két nép viszonya olyan, mintha a történelem fojtó fogásában tartanánk egymást, egyébként céltalanul. A történetben az a szomorú, hogy hivatalból a 2o. századi magyar sérelmeket akkor mondhattuk el utoljára úgy, hogy az nemcsak a nyugatiak bátorítására történt, de lapozgatva a szlovák kollégák írásait - így az egykori chartás Jozef Jabloniczkiét vagy a bársonyos forradalom után a szlovák parlament elnökhelyetteseként is feltűnt Milan Zemkoét vagy éppen a két nép viszonyát nagyon is értő Deákét -, egyértelmű, hogy tárgyilagosságra törekedtek. Azóta a tárgyilagosság a szlovákoknál úgy eltűnt, mint Benedek táborszernagy ütegeinek füstje Königrátznél, azaz a mai csehországbeli Hradec Králo vénái. Vesztésben vagyunk ismét: még a benesi kollektív bűnösség bélyegét is felelevenítette a szlovák törvényhozás. Mintha csak a magyar hegemóniának, de a szlovák hegemóniának nem lettek volna bűnei. Igaz, 1918-19 előtt nemcsak Szovákia nem volt a világon, de az a valami sem, amit szlovák világnak vagy műveltségnek lehetne nevezni. Aztán a semmiből egy magyar kultúrát pusztító adminisztratív háborúval két év alatt megteremtődött az a szlovák világ, amelyet Popély Erős várunk az iskola című 2005-ben a Madách- Posoniumnál megjelent könyvében bőséges levéltári iratanyagra támaszkodva úgy ír le, mint egy a magyar kultúra, a magyar világ ellen viselt látens, hideg polgárháborút. Az első csehszlovák köztársaságban durva volt nem is maga az impériumváltás- mint a születőben lévő magyarellenes kisantant két balkáni, diktatórikus eszközöket bőséggel alkalmazó királyságában -, de a hegemónia váltás. Az új kis szláv köztársaság szlovák fele Anton Stefánek személyében - aki a teljhatalmú szlovák minisztérium iskola és közművelődési osztályának referátusát vezette - igazi perzekútort nyert, aki a Bach-éra cseh hivatalnokainál jóval érzéketlenebbül és hatékonyabban testesítette meg a hatalomváltást: rögtön 2355 magyar vagy magyarérzelmű tanárt mozdított el állásából. A szlovák tanító fogadalmának - amelyet kötelező volt letenni - veretesen sovén mondatai még egy szlovák tanító számára is túl hivalkodók és hamisak voltak. (S a liberális-konzervatív színezetű magyar világ után túl sok imperatívuszt tartalmaztak.) A frontvárosként csehszlovák többségűnek nyilvánított Kassának- írja Popély - 1919 őszén hét elemi iskolája volt 2123 magyar, 750 szlovák és 104 német kisdiákkal. Hármat mindjárt csehszlováknak minősítettek. A gyors csehszlovákosítást keveslendő egy Weiss nevű buzgó tanügyér jelentésében mégis felháborodottan írta, hogy újabb kemény fellépés szükségeltetik - mert a magyarok csak ebből értenek -, hogy az arány végleg a csehszlovakizmus híveinek javára dőljön el: felháborító, hogy Kassa még mindig négy magyar elemi van három csehszlovák ellenében. Az ember a ma újra élővé lett cseh Masaryk kultusz igézetében alig hisz a tényeknek. Ki gondolná, hogy a Hradzsin nyugatias szellemű urai milyen nehezen tűrték a jogállapot fegyelmét! Pedig a pozsonyi zsupán-kormánybiztos Sámuel Zochnak azért kellett távoznia posztjáról, mert szembe mert szállni a szlovákiai teljhatalmú minisztérium vezetőjével, Srobárral is - Stefánek „tartó emberével” - iskola és nyelvhasználati ügyekben. Pozsony Langer Alajos vezérletével egész delegációt küldött Masarykhoz, kérve a magyar és német iskolák védelmét, azoban mint Popély könyvében olvashatjuk, a filozófus elnök csak kusza megjegyzésekkel reflektált, s tenni semmit sem tett. A valóságot az evangélikus líceum igazgatjójának számadásából olvashatjuk ki: Hirschmann Nándor szerint az akkor 314 éves intézetnek 1919 volt a legnehezebb esztendeje. Kassa magyartalanítását szolgálta a premontrei főgimnázium - amelynek 731 tanulójából 654 volt a magyar -, a királyi állami főreáliskola és a leányközépiskola csehszlovák állami tulajdonba vétele. A volt piaristáknál Karol Murgas - eredeti nevén Hegedűs Károly - lett az igazgató. Nincs szebb, mint amikor egy katolikus tanközösség tanára felfedezi a vallásellenesség és az asszimiláció hasznát a szlávosodó magyar iskolaváros közéletében. Vagy ahogy Stefánek mondta, „Nem fogjuk tűrni, hogy a szlovák gyerekek esetleg magyar nyelvű oktatást nyerjenek.” Nemcsak Rozsnyó Murgas, de Ján Simecek nevét is érdemes megjegyeznünk: őt a magyar időkben Gara Jánosnak hívták. Most ő vezérelte Kassán az iskolák csehszlovákosítását, de ahogy a város prágai országgyűlési képviselője, Körmendy-Ékes Lajos megjegyezte róla, „sem én, sem más nem tudta róla, hogy szlovák.” (Svejk Lukas főhadnagya jut az ember eszébe Simecek úrról: Én is cseh vagyok, de nem kell tudnotok róla.) Eperjesen az új éra átveszi a Királyi Katolikus Főgimnáziumot - a tanulók négyötöde magyar —, s a magyargyülölő eposzköltő Safarik Reálgimnázimra kereszteli át. 1926 júniusára - szögezi le a szerző - viszszafordíthatatlanul véget ér a magyar középiskolai oktatás Eperjesen. A prága-pozsonyi hatalom frontális rohamot intéz a magyar gimnáziumok ellen: Nagyszombat, Selmecbánya, Besztercebánya, Nyitra, Lőcse, Igló és Késmárk is elesik. Végleg negszűnnek a kegyesrendiek algimnáziumai a Pozsony fölötti Szentgyörgyön, Podolinban (csak Krúdy marad meg a szepességi iskolák hangulatából a számunkra) és Kisszebenben. A színmagyar Rozsnyó katolikus főgimnáziumát - 186 tanulóból 181a magyar - és az evangélikusokét ugyancsak eléri az új hatalom romboló keze. „1920 nyarára oktatáspolitikai szempontból is tabula rasát csinált” a hatalom. A magyar tanítóképző intézeteket és szakiskolákat is felszámolták: a mesterember a technikát illetően idegen nyelven kellett hogy gondolkozzon. Az egész első köztársaságbeli oktatási és művelődési politikát górcső alá vevő szerző végső konklúziója az, hogy a kormányzat - minden demokratikussága és alkotmányossága dacára - egészen az 1938-39-es bukásáig magyarellenes oktatási politikát folytatott. A Hazatéréstől a hazavesztésig az 1938 és 1945 közötti időszakot öleli fel: a kötet ugyancsak a Madách- Posoniumnál jelent meg 2006-ban. Az 1938-ban visszatért 878 helységből 763 magyar, lo5 szlovák, 7 rutén, 3 pedig német többségű volt. A szlovák telepesek kimenekítettek a Liga-iskolák ingóságait - ezek a népiskolák a magyarlakta részek elszlovákosítását szolgálták -, s a telepesek közül is sokan távoztak szlovák felségterületre. Az 1941-re ismét többnemzetiségűvé vált Magyarországon különösen kényes kérdés lett az elemi iskolák tannyelve. A miniszterelnöki hivatal Bazovszky Jánost nevezte ki szlovák referenssé, aki különösen az érsekújvári járásben tett ellenőrzései után úgy fogalmazott, hogy a magyar hatóságokban „nincs meg a tapintat” a kérdés kezeléséhez. (Egyébként a Kassa környéki falvakat illetően Popély maga PAIZS TIBOR Felnőtté válásom pillanata Nekem nincs közvetlen, személyes élményem a háború rettenetéről, amikor én születtem már elült a fegyverek zaja, béke volt. Béke volt, de már gyermekfejjel is tudtuk, olyan béke, amelyet úgymond apáink vérén kellett megváltani. Nekem nem volt közvetlen élményem a háborúról, ám már nyiladozó elmémmel, tulajdon életemen éreztem hatását. Romok között játszadoztunk, bombatölcsérekbe rejtőztünk, ilyen romantikus vidéken vívtuk gyermekkorunk nagy csatáit, a magunk kis ártatlan háborúsdik. Közülünk a szerencsésebbje még valódi fegyverhez is hozzájutott, de még az egyszerű közlegénynek is volt egy-egy talált szuronya, gázálarca, a valódi töltényekről nem is beszélve. Ezeket a „kincset érő” játékszereket persze gondosan elrejtettük a felnőttek elől, de ha néha-néha mégis kitudódott féltve őrzött titkunk, féltéssel és aggodalommal elegy szigorú dorgálás lett a végeredmény. És mi, a csupán játszani vágyó gyerekek értetlenül álltuk a fejünkre zúduló szidalmakat, s ha újra összejöttünk, méltatlankodva meséltük el egymásnak elnadrágolásunk krónikáját. Aztán a játék kezdődött elölről. Még nagyobb haditerveket szőttünk, még veszélyesebb csatákat vívtunk. Míg egyik nap történt valami: „vezérünk”, kit csupán az anyja nevelt hatodmagával, mert apjának valahol névtelen sírkeresztet állíttatott a háború, nos ez a tizenöt éves forma fiú, kinek csupán a becenevére emlékszem, ez a Csita egy napon szenzációs felfedezést tett. Talált valahol a kültelki gyümölcsösben egy érdekes alakú fémszerkezetet. Abban mindannyian megegyeztünk, hogy ez valamiféle lőszer, az képezte csupán a vita tárgyát, hogy gránát-e vagy gyújtóbomba. Vezérünk úgy vélte, hogy szét kell szerelnünk, ha meg akarjuk tudni az igazságot. Fedezékbe vonultunk, míg Csita egy bombatölcsérben látott hozzá a munkához. Emlékeim is beleborzadnak a látványba. Barátunk két karja elrepült, markáns arca összeégett, szőke haja megpörkölődött. Ez a látvány volt felnőtté válásom pillanata, s talán valamennyien, kik akkor fölibe hajoltunk, ettől a nem mindennapi élménytől lettünk mindenféle fegyver esküdt ellenségévé. Csita még két nyáron át el-eljárt a kültelki romantikus vidékre megnézni, hogyan építünk gátat a kis patakra, hogyan focizunk, bújócskázunk. Tekintetében bánat ült, és nem vidította, inkább irritálta a látvány. Lélekben megkeseredett, s az elkövetkező nyáron már nem láttuk, s azóta sem... E szomorú históriának mégis volt számomra egy nagy tanulsága. Olyan erős bennem a békevágy, hogy hajdani fegyverrel-játékos kedvemet is elhomályosítja, s hitben és gondolatban is örökösen a békére szavazok. Azt szeretném, ha béke lenne mindenek előtt énbennem, a családban, a közösségben, ahol dolgozok, a világban, ahol élnem, s nem értelmetlenül meghalnom adatott. is anarchikus állapotokról beszél.) A magyar kormány - s hozzátehetjük, épp a háború s az európai viszonyok eldurvulásának évében, 1941-ben - azonban méltányosságra törekedett, s az 1941. V. te. kimondta a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelmét. Más kérdés, hogy a helyi hivatali és oktatási szinteken ez a méltányosság meg tudott-e jelenni Szlovákia is hozott egy nemzetiségi törvényt, ám az abban előírt nemzetiségi katasztert sohasem állította fel. Revíziós naggyűléseket rendeztek, elhíresztelve, hogy a németek rövidesen úgyis visszadják a Magyarországnak ítélt déli területsávot. A Hlinka-gárda egyik főideológusa, Andrej Garmuska Eperjesen magyarországi szlovák diákok fejébe verte a revíziós politika ábécéjét, s uszító röplapokkal küldte vissza őket magyar területre. Amikor a reciprocitás elvét Pozsonyban megfogalmazták, akkor kényszeres viszonosságra gondoltak, nem pedig ésszerű egyezkedésre az iskolák és a művelődés terén. Hiába fejtette ki Bárdossy magyar miniszterelnök Spisiak budapesti szlovák követ előtt, hogy Magyarországon 138 elemi iskola van, ahol a tanítási nyelv szlovák, 4o pedig vegyes, s Budapest mindössze egy új elemit kér a teljes elszlovákosításra ítélt Nyitrán, a kérés teljesítését Pozsonyban tudatosan elodázták. A Tiso elnök vezette s a náci Németországot utánzó Szlovákia még ott sem biztosította a magyar elemi iskolákat, ahol a szülők maguk kérték. (Nyitra, Nagymihály, Dobsina, Gölnicbánya, Németgurab.) Popély joggal állapítja meg, hogy Tiso elnöksége alatt a magyar iskoláztatás az első a masaryki republikához képest is lényegesen romlott, s a szlovák hatóságok gyakorlata előre vetítette annak a magyarüldözésnek az árnyékát, amely 1945 és 1948 között következett be a magyar iskolák bezárásával és a magyar nyelv használatának tiltásával. A Búcsú a főiskoláktól 2005-ben jelent meg. Popély leírja, miképp szűnt meg a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem, a pozsonyi és eperjesi evangélikus teológiai akadémia, a közgazdasági akadémia Kassán, s ugyancsak ott és Eperjesen a két jogi akadémia, s végül Európa talán legrégibb műszaki főiskolája, a Selmecbányái bányászati és erdészeti főiskola. (Az utóbbinak aztán Sopron, az Erzsébet tudományegyetemnek pedig Pécs adott otthont.) A magyar és német nyelvű főiskolások és egyetemisták cseh és szlovák főiskolákra, egyetemekre kényszerültek, esetleg átmentek tanulni magyar vagy német földre. A balos érzelmű magyar diákságról szólva a szerző nem minden él nélkül használja az „osztályharcos mételyezés” kifejezést. Utal néhány akkor, a harmincas években feltűnt diákvezető pályafutására is. Lőrinc Gyula például a Csemadok, a szocialista korszak magyar művelődési egyesületének elnöke, Beden Oszkár Rákosi és a Szabad Nép toliforgatója lett. Madarász László a Bács-Kiskun megyei tanács alelnökségéig jutott el, Rácz Olivér pedig a szlovákiai magyar írók közül a csehszovák párt által elvárt szocialista hazafiasságot testesítette meg. Idézi a felvidéki Prohászka Körök egyik vezetőjének, Sinkó Femcnek az első republikában született ítéletét balos kortársairól: köreikben (Magyar Nap, Eötvös Kör, Prágai Táncsics Kör) mozgalmi embereket neveltek, de ők maguk széles néprétegeket nem hatottak át. Popély Gyula történészi trilógiája élvezetes és tanulságos munka. Nagy szakmai hozzáértéssel, mindig hiteles forrásokra, bőséges levéltári anyagra támaszkodva mutatja meg az első republikát körüllengő, a felvidéki magyarokban ma is élő illúziók mögött a valóságot, a hatalom macchiavellisztikus cinizmusát. Trilógiája az iskolákon keresztül Prága és Pozsony cselédlépcsőinek sötét titkait tárja fel.
