Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)

2007-11-01 / 11-12. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2007. november-december W.-NEMESSURI ZOLTÁN LAKITELEK XX. - Ellentétek Délelőtt Meglepő, hogy a lakiteleki ta­nácskozás szellemi előzményeként sosem említtetik a Németh László­­féle szárszói találkozó. Szó van Monorról és más kezdetekről, a korán felmelegített népi-urbánus ellentétről, reformkommunistákról, a marxista gyökerű „Társadalmi szerződés” idő előtti nyilvánosságra hozataláról, kü­lönféle átlátszóan konspirativ szerve­ződésekről és a pártállam erjedéséről, mindenesetre tény: 1956 műegyete­mi indittatású mozgalmas napjai óta Lakitelek a legjelentősebb helyszín. Itt kezdődik az a rendszerváltozta­tó folyamat, melynek felemásságát, vétkeit, sőt, bűneit a húsz év után újra összesereglők tárják fel. Az ellenoldal épp ezen fanyalog. Mondják, írják, nyilatkozzák, az év­fordulós összejövetel két olyan em­berről szól, akik annak idején ott sem voltak: Orbán Viktorról és Gyurcsány Ferencről. Lakitelek akkor sem, ma sem sze­mélyeket állított középpontba, hanem a nemzetet. Más kérdés, hogy húsz éve is, most is emberek testesítik meg a hatalmat és ellensúlyait, a jobbító szándékot, a gondok számbavételét - és a rombolást. így válik összeha­sonlító méricskélés alanyává az emlí­tett két politikus és elődeik: Pozsgay, Szűrös, Bíró, Csurka, Lezsák, Für és mások (továbbá Ángyán József egye­temi tanár, Fricz Tamás politológus és a jogvédő Morvái Krisztina). A kritika tárgyai nem a nézetek, hanem a szereplők. Hogy kerül a csizma az asztalra? - kérdik egymás mellé fotózva a volt miniszterelnököt és a Népfront egykori elnökét, a köztár­saság kikáltóját és a pártvezér-írót. Pedig a kép semmivel se vegyesebb, mint maga az ország. Miközben a ta­valy óta fortyogó elégedetlenség nap­­ról-napra közelebb viszi egymáshoz az eltérő nézeteket valló embereket, sőt: a társadalom nagyobb részét soha nem látott egységbe kovácsolja. Egy­előre nem valamiért, hanem valami ellen, de így kezdődik minden gyö­keres változás. Lakitelek érvényessége épp ebben rejlik. Változatlanul a nemzeti párbe­szédet szolgálja. Senki sem hiheti komolyan, hogy akár Szűrös, akár Pozsgay, Csurka, vagy Csoóri jottá­nyit is engednének elveikből - ebben az értelemben Pozsgayból léptek ki a szocialisták, Lezsákból az MDF és nem fordítva - de a magyar eklektika valóban vegyes múlt- és jövőképet formál. Lakitelek a vélemények ér­tékelvű ütköztetője, vagyis az, ami nincs meg az ellenoldalon. Itt fórum és leltár, ott pártkongresszus és gyű­­lésezés, itt programalkotás, ott lét- és léleknyomorító reformdüh, mutyizás, fosztogatás, tíz, húsz, száz, ki tudja, hány lépcsős kalandorkodás, kerül, amibe kerül. Az évfordulós találkozó elem­zői Lakitelek üzenetét kommen­tálva egy dologban értenek egyet: Gyurcsánynak mennie kell. így van. Az országgyűlés elnöke, a tájékozott Szili Katalin is tudja, netán szorgal­mazza, mivel siet az összejövetelt üdvözölni. A sátorverők 1987-ben a pártállamot akarják lebontani, húsz évvel később a helytartó szellemű plutokráciát. Félő, hogy az akkori céloknál sokkal nagyobbat tűznek maguk elé, jóllehet ma korszerűbb és gazdagabb az eszköztár, ami ér­vényre jut Orbán Viktor lakiteleki je­lenlétében (is). Ez a kifogás legfőbb oka: érdemdús öregurak nosztalgia­koncertje helyett tanulságokra épülő újjászerveződés. Mivel a múltat nem lehet meg nem történtté tenni, természetes, hogy az előadók szóba hozzák. A tanácsko­zás délelőttje az emlékezésé, annak összes vélt vagy valós sérelmével együtt. Fekete Gyula író szerint „a rendszerváltást a bolsevik párt ve­zényelte és vezényli”, majd Antall Józseffel szemben felmelegíti az MDF-SZDSZ paktumvádját. Holott tételesen nem került sor ilyesmire, ugyanakkor valamiféle megegyezés nélkül működésképtelenná válik az újsütetű demokrácia. Fekete szól a magát antikommunistának álcázó SZDSZ-ről - sokadszor is helytálló­an - ugyanígy a nemzetnek a kettős állampolgárság elutasításában meg­nyilvánuló züllöttségéről, végül szel­lemesen azzal fejezi be: „Nem lát­szik célszerűnek Augiász istállójának kitakarítását ökrökre bízni”. Csoóri Sándor az írástudók árulásáról beszél, példaként említve Esterházy Pétert, a Hitel egykori szerzőjét, aki az apját besúgóvá alacsonyítók örököseitől kitüntetést vesz át. Azt is mondja, annak idején nem a szabaddemok­ratákkal, inkább a néppel kötöttek volna paktumot. De melyikkel? A múlthoz ezer szállal kapcsolódó, kö­zel nyolcszázezres párttagsággal? A megszállókkal pálinkáért, kolbászért gumiabroncsot csencselőkkel? Mun­kásőrökkel, jelentgetőkkel és egyéb kollaboránsokkal? Vagy a szétvert középosztály roncsaival, a lakóte­lepekre zsúfoltakkal, a téeszekbe nyomorított gazdákkal, a Trabant ki­utalásra várakozókkal, a titkon hívők­kel, a megfélelmlítettek seregével? Úgy látszik, a résztvevők egy részére nézve ma is érvényes a találkozón elhangzott megállapítás: a kezdet „harmatos lelkű írók naivitásának” köszönhető. Az MDF első elnöke, Bíró Zoltán a magyar megmaradás érdekében új rendszerváltozást szor­galmaz, hozzátéve: „civakodás he­lyett egy pontra kell igazodni”. Majd szelíd szavú irodalmár létére beke­ményít: „A tébolyult pusztítás meg­akadályozása nem lehet más, mint a Gyurcsány/Kóka-féle bűnszövetkezet mielőbbi eltakarítása.” Józan balolda­liakkal együtt muszáj a kijelentéssel egyetérteni. Nagy várakozás előzi meg Csurka István felszólalását. O egy írói kép­pel ugyan „kaszát-kapát-kisbaltát” és „maffiás államcsínyt”emleget, de elutasítja az erőszakot, sürgeti az úniós jogrend tiszteletbentartását, a munka és a tőke viszonyának sza­bályozását, kétkamarás parlamentet, a jobboldal egységét és a privatizá­ció felülvizsgálatát. Csupa érdemi javaslat. Ám Csurka nem az lenne, aki, ha a néhai őskommunista Apró Antal leánya, Gyurcsány anyósa, Pi­roska asszony eredeti nevét (Klein) nem hozná szóba, továbbá ha egy Leisztinger nevű ingatlanspekuláns háttéréként nem az USA-t és Izraelt jelölné meg. Für Lajos az Antall-kormány honvédelmi minisztereként ütőképes haderőt akar. Óhaja magától értetődő, bár nem ártott volna szóba hozni: a NATO tag Magyarorországnak ma már a hadseregszervezésben is más a feladata, mint tizenhét, vagy akár tíz évvel ezelőtt. A Varsói Szerződés elhagyására, majd annak felbomlására épp az ő idején került sor - ami Antall és Für múlhatatlan érdeme; a moszk­vai tárgyalásokon nem kis bátorság kellett hozzá - ugyanígy ők fordítot­ták a szekérrudat a NATO felé. Ezért meglepő, hogy a szervezet említetlen marad. Pedig az általa is vallott antalli hármas prioritás egyike a transzatlanti integráció; erre hivatkozhatott volna az egykori hadügyér is. Kiss Gy. Csaba, a közép-európai irodalom és művelődés szakértő­je, az MDF külügyi bizottságának Jeszenszky Gézát követő elnöke a kádári gyökerű sajtóelitet ostorozza és annak semlegesítését szorgalmaz­za. Érthető, bár a Hír tévé, az Echo tévé, a Lánchíd rádió, az erős Magyar Nemzet, a felívelő Magyar Hírlap és más jobbközép orgánumok a képet legalább is árnyalják. Pénz, tehetség, elszánás: a balliberális médiatúlsúly kiegyenlítéséhez ezekre van szükség, ám a felsoroltakra Kiss Gy. szót sem veszteget. Arra sem, hogy a rend­szerváltozás kezdetén népiek és kon­zervatív demokraták a sajtót illetően hihetetlen hozzá nem értésről tettek tanúságot. Az újságírókra akkori­ban Antall is szánt egy tartalmilag helytálló, de nem épp diplomatikus megjegyzést: „Senki által meg nem választott politikai mikiegerek” (ért­ve a sajátjaira is). A hiátus nem került szóba, márpedig enélkül a felszólalás nem több, mint malaszt. Netán az író emlékezete mulaszt? Lezsák Sándor a tőle megszokott derűt és optizmust sugallva sorolja a teendőket: a régi toldozott-foldozott helyett új alkotmányt, a köztársasá­gi elnöki intézmény megerősítését, nemzetgyűlést a határon túli magyar­ság részvételével, (egykori pedagó­gusként) magas szintű, kisebb cso­portokba szervezett oktatást, a helyi közösségek összefogását, sőt, a pol­gárőrség és a gátőri-mezőőri szolgálat újjászervezését. Utóbbi javaslatán gú­nyolódik legtöbbet az ellenoldal. Nem tudni, mi okból. Lehet ostobaság, de tudatos elhallgatás is. A javaslat hát­tere a súlyosbodó romabűnözés, mely egyformán sújtja a cigányságot és a kárvallottakat. Az etnikai indíttatású gaztettek egyik vétlen áldozata nem­rég emlékművet kapott. Az erdőőrre pár napja baltával támadó, agyonlőtt fatolvaj nem számíthat rá. Lezsák nem mondja, de: idáig jutottak - és jutot­tunk, barátaim. Pár helyen tanártól a régi zsidótemető látogatójáig, erdő­kerülőtől a dinnyecsőszig senki sincs biztonságban, vagy a határjáráshoz hadiállapotra emlékeztető készültség­re van szükség. Nehéz mindezek után jóízűen ebédelni, bár Lezsák magyar újjászületésben bizakodó szavai lé­lekemelőén emlékeztetnek a húsz éve elhangzottakra. Délután Az előadó, Fricz Tamás polito­lógus azzal kezd: a demokratikus intézmények válságba jutottak. így van, még ha a parlamenti többség székeihez és befolyásához ragasz­kodva nem is vesz róla tudomást. Bár e kijelentést a köztársasági elnök több közjogi érvényű nyilatkozatban erősítette meg és véres rendőri erő­szakba torkolló tüntetések nyoma­tékosították, Fricz szerint egyetlen megoldás létezik: az ellenzéki kép­viselők lemondása, ezzel új válasz­tások kikényszerítése. (Más kérdés, e lépéssel választóiknak hogyan számolnának el az érintett honatyák, nem szólva a bekövetkező alkotmá­nyos bizonytalanságról és mi taga­dás: egyéni érdeikről). Ha a milliárd forintokba kerülő időközi választásra a jobbközép távozása miatt kerülne sor, a balliberálisoknak könnyű len­ne a lakosság egy részével elhitetni: a szavazás oka az ő zsebükbe nyúl­­káló fideszes hatalomvágy. Mérvadó elemzésekből is hiány­zik Ángyán József professzor szen­vedélyesen tényszerű felszólalása. Egy kormányelőterjesztés döbbe­netes adatait sorolja: hány iskolát akarnak bezárni, (az eddigieken kí­vül) milyen jövőt szánnak az ezer fő alatti településeknek, hogyan sorvasztanák a gazdálkodókat az át­alakítandó birtokszerkezettel és így tovább. Ángyán a szöveget elolvasva kérdi az akadémikus javaslattevőt: Mi történjék a települések lakóival? Válasz: Költözzenek el. A profesz­­szor ehhez csak annyit tesz hozzá: az ország falvainak több, mint fele ezer főnél alacsonyabb lélekszámú. Az elszömyedés moraja után nem vélet­len kap vastapsot. Ugyanígy Morvái Krisztina, a Civil Jogász Bizottság társelnöke. Jól felépített beszédében forró szavakkal emlékeztet rá: a pol­gári és polilitikai jogok terén nincs helye kompromisszumnak. íme egy vonzó és hiteles nő, aki egyetemi oktatóként nem csak a téma szak­értője, de szónoknak is kiváló. Nem hagyja, hogy feledésbe merüljön a tavaly októberi véres eseménysoro­zat, a vétlen áldozatok kálváriája, a hatalom felelőssége, az átlátszóan manipulativ szándék, mely a tör­ténteket - itthon és külföldön egy­aránt - próbálja meghamisítani és eljelentékteleníteni. Széles Gábor nagyvállalkozó a jelenlegi gazda­ságpolitikát a kínai kulturális for­radalom zűrzavarához hasonlítja - joggal - és azt mondja: a reformnak nevezett kapkodás minden eleme a rombolásról szól. Az egykori Népfrontelnök, ál­lamminiszter, politikai bizottsági tag Pozsgay Imre önvizsgálatról beszél. (Szerinte) nemzeti vagyonleltárra lett volna szükség, radikálisan át kellett volna alakítani a médiát, a diktatúra képviselőit ki kellett volna zárni a ha­talomból. Az intézményrendszer rossz alkuk során formálódott azzá, amivé: egy kisajátító szűk réteg bázisává. így van, még ha a választások során a nép csekély többsége szentesítette is. Más kérdés, hogy ebben miféle szerepet játszottak a rendszerváltoztató értelmi­ségiek és félértelmiségiek, szakértők és laikusok, lelkesültek és haszonlesők egyaránt. Pozsgay sem tesz említést a korszak nemzetközi realitásairól, melyeket végül Orbán Viktor foglal össze, a lehető leg világosabban. Beszédét feszült várakozás előz­te meg. Sokan latolgatták, hogy az adott szövegkörnyezetben, jórészt a (közel)múltat képviselő politikusok felszólalásai után mit közöl - és ho­gyan. Enyhén szólva is veszedelmes kötéltánc a balliberális sajtó kitüntető figyelmét élvezve a nap emlékező, helyenként ellentmondásos szellemi­ségéhez kapcsolódni, kivált, hogy a történelmi összejövetelen Orbán jelen sem volt. Megszólalása két tényt rögzített. Az egyik: a nyolcvanas évek végén a Nyugat sokkal inkább tartott a közép-európai térség antiszemitiz­musának és pusztító nacionalizmu­sainak újjáéledésétől, mint a poszt­­kommunista elit átmentődésétől és hatalmon maradásától. A másik: ez a hozzáállás változóban van. Kez­dik belátni, hová vezet a balliberális erkölcsi relativizmus, a kiürese­dés, az értékek megkérdőjelezése. Ott népességfogyás és sorvadás, itt ugyanez, tetézve a szociális válság­gal, korrupcióval, zuschlagolással. Nem kánaán a Nyugat - mondja Orbán - csakhogy demokratikus ér­tékeiben, szervezettségében és a tár­sadalmi szolidaritást illetően ma is példaadó. így hát nem kérdés: a ma­gyarság a nyugati, vagy a keleti utat választja-e. Szó van az újjászülető orosz (gazdasági) imperializmusról is, mely egy kis országra nézve ve­szélyesebb, mint a nagyokra. Végül a mocsárból kivezető útként és nyu­­gatos megoldásként a népszavazást ajánlja, melyhez a beharangozott 48 óra során közel háromszázezer alá­írás gyűlt össze. Orbán Viktornak sikerült elkerülni a múltba merengés csapdáját, az em­lékezés romantikáját, s hogy némely vitatható felszólalással akár érintőle­gesen is azonosuljon. Egyetlen kifeje­zésén kárörvendett az ellenoldali mé­dia: a „Putyin pincsijein” - jóllehet pár ciklusról-ciklusra vergődő nyuga­ti politikus - köztük a Gazprom zsol­dosává szegődő nyugdíjas Schröder kancellár - kimondatlanul is annak tekinthető. Orbán fején találta a szö­get, vagyis megintcsak nem a szög találta el a kalapácsot. Az első lakiteleki tanácskozás epés kritikusai ma már belátják: nyugatosan demokratizáló törekvések történelmi helyszíne; a nyilatkozat a rendszervál­tozás forgatókönyve és legfontosabb dokumentuma. A mostani találkozó elismerésére tán nem kell újabb húsz évet várni. Balliberálisék ezidőtt meghamisítva emlegetnek egy antalli kifejezést: a „törpe minoritást”, ami annak idején az SZDSZ-re vonatko­zott. Ma sokkal inkább, ennek ellenére az évfordulós lakiteleki résztvevőket nevezik így, csak mert szóba hozzák az országvezetés gazemberségét, fer­dítéseit és romboló cinizmusát. Két­ségtelen: a hangvétel jórészt dühödt és keserű, de mi más lehetne az elmúlt öt esztendő fejleményei nyomán? Ami­kor egy magát demokratikusnak hívő ország - és annak hazudó miniszter­­elnöke - képes elfogadni, utóbbi to­vább erőszakolni az újabb és újabb megszorításokat, az egészségügy, a társadalombiztosítás és az oktatás szétverését, a vasút elsorvasztását, az adóprést „az állami szintű korrupci­ót? Gyurcsány bárhová merészkedik, a környéket hermetikusan lezáratja. Alaposan (többek közt esernyővel) felfegyverzett kommandósokkal ve­szi körül magát. Vagyis retteg, nem csak a tiltakozóktól, saját választóitól is. Lakitelek megállapításait éppúgy, mint a miniszterelnök félelmeit az október huszonkettedikén történtek keservesen igazolják. Újabb tömeges tiltakozásra újabb erőszak, könnygáz, vízágyú, szorítóbilincs. Tán ez is hoz­zájárul egy új többség kialakulásához, mely Gyurcsány és bűntársai vissza­vonhatatlan bukásához vezet. Lakitelek -1987 Lakitelek - 2007

Next

/
Oldalképek
Tartalom