Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)

2007-11-01 / 11-12. szám

8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2007. november-december (Folytatás az 1. oldalról) Ha ténylegesen szélsőséges na­cionalista lett volna gróf Eszterházy János, aligha keltett volna ötven év után is feleleveníthető rokonszen­­vet más anyanyelvű cellatársaiban. Gyűlölte sok kommunista politikus azért is, mert gróf Eszterházy János tanúja volt annak, hogy mennyien közülük náciként, vagy Hlinka gár­distaként kezdték meg az életútjukat. Maga a börtönparancsnoka is koráb­ban az SS tagja volt, és már mint kommunista tagadta meg a családtól az eltemetés lehetőségét. O, a volt SS tag prédikált arról, hogy mi nem jár egy szerinte szélsőséges naciona­listának! Nagyon nem örül hamvai megtalálásának a magyarokat nyíltan üldöző szlovák kormány - amelynek a kulturális minisztere például még az idén is azt bizonygatta, hogy a Benes dekrétumok nyomán csak az árulókat és kollaboránsokat köl­töztették ki a házaikból, tették őket vagonokba, vagy deportálták őket Csehországba. Nagy Gáspár költő Nagy Imrére vonatkozó halhatat­lan sorai értelmében kell törődnünk Gróf Eszterházy János emlékével, akit - „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI! A második advent előtti remény­sugár november 25-én Erdélyből jött. Akkor dőlt el, hogy kik képviselhe­tik az Európai Unió parlamentjében az erdélyi magyarságot. Az RMDSZ nem kívánt esélyes helyet biztosítani a romániai rendszerváltásban elévül­hetetlen érdemeket szerzett Tőkés László püspök számára, ezért Tőkés László egyéni jelöltként indult. A posztkommunista politikusokkal túl­terhelt RMDSZ természetesen nem a püspök rendszerváltó szerepét vonta (Folytatás az 1. oldalról) Románia ekkor már 320 napja volt az Európai Unió büszke és önérze­tes tagállama. Azé az államszövet­ségé, amelynek normái elviekben védik a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek érdekeit és jogait. A hivatkozott RMDSZ, melynek bő másfél évtizedes po­litikai tevékenységét most nincs terünk elemezni, már puszta je­lenlétével is sokat tett azért, hogy Brüsszelben fényesebb legyen az EU-s csatlakozásra váró Románia képe. Mint ahogyan a magyar or­szággyűlés is, amely 2005. szep­tember 26-án minden nehézség, „fölösleges kukacoskodás” - pl. a székelyföldi autonómia létreho­zásának említése nélkül erősí­tette meg Romániának az Európai Unióhoz történő csatlakozásáról szóló szerződését. Bukarest a csat­lakozással elérte áhított célját. A Cotroceni-palota lakója, aki au­gusztusban, idejét a Székelyföldön múlatva még hevesen udvarolt a helyieknek, ma már úgy gondol­ja, Romániának egyre kevesebb szüksége van a kisebbségi kira­katpolitikára. Mórja, Markó Béla, miután megtette kötelességét, tőle akár mehet is. Eléggé valószínű, hogy ebben a vélekedésben a ro­mán politikai mezőny túlnyomó része azonos állásponton van Basescuval. (antifasiszta jóska) A történet - ne köntörfalaz­­zunk, mert muszáj kimondani, meg feszít a színvallás kénysze­re is -, negatív hőse találomra kapta ezt a keresztnevet. Lehetett volna Géza, vagy Csaba, esetleg Tibor, vagy valaki más. Negatív hősünk (a későbbiekben NH), ki elcsatolt részeinkről települt át a mai Magyarországra, igen po­zitív, mondhatni nagyívű pályát futott be Budapesten. Hivatalnoki szorgoskodása, valamint a politika forgandóságának következménye­ként egyszerre csak államtitkári rangban és főtisztviselői pozíci­óban, s ennek egyenes következ­ményeként vezető állásban találta magát. Igyekezett is megbecsülni magát. (Meg a pozíciót, a fontos KEMÍNYTELI ADVENT kétségbe - bár ezt a szerepet mindig is lekicsinyellte - hanem állítólagos nemzeti radikalizmusát kifogásol­ta. Ehhez a vádhoz csatlakozott a magyar kormány óriási kampány­gépezete is. Az a magyar kormány óvta az Európai Unió parlamentjét az állítólagos nacionalista püspöktől, amelyik három évvel ezelőtt még 23 millió román betelepedésének naci­onalista rémképével ijesztgette a munkahelyeit és szociális biztonsá­gát féltő magyarországi választókat. Az éles szembenállás miatt komo­lyan fennállt az a veszély, hogy a szétforgácsolódó magyar szavazatok miatt egyik jelölt sem éri el az uniós parlamentbe történő bejutáshoz elég­séges szavazatszámot. Nos, nem ez történt, mind az RMDSZ, mind Tő­kés László püspök uniós parlamenti szereplővé vált. Növelte a magyarság örömét az a tény is, hogy a nyiltan magyargyűlölő román pártok elbuk­tak a választási küszöbön. Tetézte ezt a sikert az is, hogy a választók tá­vol maradása miatt eredménytelenné vált az a népszavazás, amelyik a lis­tára történő szavazás lehetőségének a kizárásával lehetetlenné kívánta tenni a magyarság jelenlétét a buka­resti törvényhozásban. Az uniós vá­lasztás világossá tette, hogy maguk a románok is a Ceausescu diktatúra megdöntését kezdeményező követ­kezetes antikommunista közéleti személyt látják Tőkés Lászlóban, és nem érzékelnek a szereplésében semmiféle nemzeti türelmetlenséget. A magyarországi szocialista hazug­ság-gépezet sem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy Tőkés László püspökre bizonyíthatóan a román nemzetiségűek tízezrei adták le a szavazataikat a magyarság által nem lakott vidékeken. Azt a rendszervál­tó hősiességet köszönték meg neki, amit elvitatott tőle mind az RMDSZ, mind a magyarországi szocialista­szabaddemokrata - azaz posztkom­munista - pártpolitika. A harmadik reménysugár Ma­gyarországról jött: végre, felocsú­dott tompa kábulatából a lakosság, végre rájött arra, hogy a demokrá­cia megvédése minden polgárnak - azaz neki is - kötelessége. A jogvédő szervezetek egymás után nyerik meg a rendőri brutalitást alkalmazó kormánypolitikusokkal szemben indított pereiket. Tavaly októberben a rendőri támadások kiváltásához gyakran elég volt egy nemzeti színű zászló hordozása, vagy egy kokárda viselése. A Ká­dár rendszer nemzettagadó gyakor­latának a felelevenítését immáron bírósági döntések is gátolják. Hadd idézzünk szó szerint egy mondatot egy novemberi bírói ítélet szöve­géből annak érzékeltetésére, hogy hová süllyedt a rendőrség: „A bí­róság ítélete szerint önmagában az, hogy közterületen magyar zászlóval álldogáló ember közelében tartóz­kodik valaki, nem alapozza meg a rendőri intézkedés szükségességét. A nemzeti lobogó közterületen való használata törvényben szavatolt, védett módon történő kifejezése a nemzethez való tartozásnak, ahogy ez a világ sok más pontján is termé­szetes..” Orbán Viktor volt minisz­terelnök is most novemberben nyert pert jogerősen az őt bevádoló igaz­ságügyi és rendvédelmi miniszter ellen, aki nem bírta elviselni azt az exminiszterelnöki következtetést, mely szerint a tavalyi rendőri túlka­pások mögött a kormány bátorítása állt. Ennek a mindenki által észlelt bátorításnak a tényét hallgatta volna el a posztkommunista cenzúra és véleménykorlátozás - ha nincs bírói függetlenség! A terjedő gazdasági és szociális válság miatt a kisebb tiltakozó meg­mozdulások szinte az ország minden részén napirenden vannak. „Fasiszta csőcseléknek” minősítette novem­berben egy ilyen, az áremelések és a bércsökkenés elleni kisvárosi tüntetés résztvevőit a miniszterel­nök. A posztkommunista sajtó rend­szeresen „náci hordák őrjöngéséről” ír - ha például egy kórház, egy is­kola, egy posta, vagy egy vasútvo­nal megszüntetése ellen tiltakozik a lakosság. Sajnos, ez a felszámoló és leépülő folyamat ma általános, nagyüzemben folyik az ország kirab­lása, és a kinézett ingatlanokon lévő közintézmények bezárása. Az már csak természetes - már 60 év óta megszokott dolog, - hogy a szocia­lista politikával szemben állókat le­­nácizzák, vagy lefasisztázzák annak érdekében, hogy ezt követően ürügy legyen karhatalmi intézkedésekre. 1956 október 23-án Gerő Ernő egy általa fasisztának minősített tüntetést kívánt szétveretni, és ma is, 2007 októberében egy magas rangú szo­cialista politikus képes azt hazudni- párttársai cinkos bátorítása mellett- hogy 1956-ban a börtönből kisza­badult nyilaskeresztesek antiszemi­ta pogromokat rendeztek. Az már a magyar helyzet érdekessége, hogy számos szocialista politikus olyan villában lakik, ahonnan az ötvenes években kilakoltatták a zsidó tulaj­donost - többek között maga a mi­niszterelnök is ilyen rekvirált házban él. Az ellenzék politikusai közül egy sem vádolható ilyen szennyes va­gyonszerzéssel, mégis órájuk kenik az antiszemitizmus vádját azok, akik jelenleg is haszonélvezői a zsidóság kifosztásának! Kísértetiesen ugyan az a helyzet, mint gróf Eszterházy János esetében, amikor is az SS tisztből kommunistává avanzsált börtönparancsnok érezte magát fel­jogosítva foglyai megbélyegzésére. A rossz ízű minősítgetések és rágalmak ellenére egyre szélesebb rétegek érzik azt, hogy tenniük kell Európa leggyengébb teljesítmé­nyű kormánya ellen. Elég csak egy példa a kormány tehetetlenségére. Szlovákiában, és a balti országok­ban az idén 9-10 százalékkal bővül a nemzeti jövedelem, Romániában és Lengyelországban 7-8 százalék­kal - nálunk alig másfél százalékkal. A Karácsony előtti héten, december 17-étől négy-öt napon át általános sztrájk nehezíti majd a közlekedé­sünket, a munkába járásunkat és ál­talában a mindenapjainkat. A meg­kérdezettek kétharmada támogatja a sztrájkoló vasutasokat, villamos­­energia-ipari dolgozókat, orvosokat, ápolókat, pedagógusokat és a távol­sági buszok vezetőit. Ok miértünk is kockázatot vállalva sztrájkolnak a választási ígéreteit megszegő kor­mánnyal szemben! Advent fényében nem az számít, hogy sikerrel jár­­nak-e, hanem az, hogy ismét együtt lélegzik az ország! TŰNŐDÉS 5. széket, valamint a havonta tisztes­ségesen duzzadozó bankszámlát.) Ez sem rendkívüli, különösen, ha gyarló és halandó embertársunk azt kezdi gondolni, hogy e kel­lemes körülmények között ő va­lamilyen fontos küldetést tölt be. S egyre inkább, fokozódóan. NH abban a „történelmi időben” vétett végzetes hibát, amikor a nevében a bedörzsölés útján frissítő, a fáj­dalmat enyhítő, reumatikus pana­szok, valamint a fejfájás megszün­tetésére alkalmas csodaszer nevét viselő, mentálisan problematikus személy tűnt fel néhány röpke hétre a magyarországi politika áporodott, porszagú porondján. A karját a kormány-és bulvársajtó igényeinek megfelelően ölelés helyett készségesen előrelendítő, műnyilas fazonú és mintázatú öl­tözékben pózoló pattanásos arcú hajadon, Bácsfi Diána egységbe forrasztotta azokat, akik a folya­matos Orbán-fóbiában érezték jól magukat. Keletkezett is cso­daszép, járdától járdáig érő, kart karbafonó tiltakozó felvonulás a magyar főváros egyetlen sugárút­­ján. Erre a részlegesen fájdalmas közérzetre tett rá egy nagy lapát­nyi habot az antifasizmus tortájá­ra (vigyázat: képzavar!) az egyik kormányközeli napilap. Világhálós oldalán csatlakozási lehetőséget kínált azoknak, akik antifasiszta türelmük fogytán már képtelenek voltak elviselni a magyar demok­ráciát alapjaiban fenyegető hun­garista veszélyt. Röviden: a fó­rumon, a felháborodást lehetőleg rövid közleménnyel megspékelve fel lehetett iratkozni antifasisztá­nak. NH ezt serényen, s mindjárt feleségestül megtette. Azt hitte nagy báván, hogy őt, az akárhon­nan, főleg a határon túlról jöttét ez az álfeszültségeket gerjesztő, abban önfeledten lubickoló, s az ezzel manipuláló cinikus közeg befogadja, keblére öleli, s az ín­séges időkben megvédi. Tévedett. Át kellett élnie a munkanélküliség keserű hónapjait, a kilátástalan­­ságra ébredő alkoholos reggeleket. Ma, életének hatvanadik esztende­je felé közelítve próbaidejét tölti egykor tanult szakmájában. Ismét bebizonyosodott: semmiképpen nem éri meg becstelennek lenni. Legalábbis a lélek maradandó sé­rülése nélkül nem lehet megúszni a kalandot. (Koszovó, mészárszék, avagy po­fozd meg Lajcsit...) Kisebb-nagyobb időközzel, mi­után már „megbízhatókká” lettek, a határon túli hadköteles magyarok 1945 után négy haderő, a szovjet, a román, a jugoszláv és a cseh­szlovák hadsereg uniformisát ölt­­hették magukra. Kényszerből, de erről nem kérdezte őket senki. Az egyenruhával, a hazafias feladattal való teljes azonosulást nehéz volt elkívánni az érintettektől a szov­jetunióbeli (kárpátaljai) deportá­lás, a romániai és a jugoszláviai magyarirtás, valamint a csehszlo­vákiai kitelepítések után. Nem is nagyon óhajtották ezt az említett haderők tisztjei, háborúba, azon­ban a kétes békeéveknek köszön­hetően, a Szovjetunió afganisztáni kalandját leszámítva, nem küldték őket. Különösen nem magyart a magyar ellen. A délszláv álom és állam, Jugoszlávia véres széthul­lása, a szerb-horvát háború idején magyarnak kellett lőnie a magyar­ra. Az egyiknek a jugoszláv nép­hadsereg, a másiknak, legtöbbször szülőfaluját védve a horvát gárda egyenruhájában. Ezt magyarként, bárhol a Kárpát-medencében tét­lenül szemlélni szörnyű volt. Most egy másik szembenállás véres drá­mája bontakozik ki a Balkánon: a koszovói albán-szerb konfliktus. Ennek előkészületeként az illeté­kes szerb hadkiegészítő parancs­nokságok meglehetősen sűrűn ke­resik meg a hadköteles délvidéki magyarokat bizonyos „háborús be­osztás” tisztázása céljából. Valamit nekünk is gyorsan tisztázni kell. A délvidéki magyar szervezeteknek, a magyar kormánynak, valamint a magyarországi politikai pártoknak. Jelesen azt kell elérniük, hogy a szerb egyenruhába öltöztetett magyarokat ebből a konfliktus­ból hagyják ki, ne vigyék őket a háborús zónába. Úgynevezett ha­zafias kötelezettségeiket máshol is teljesíthetik. Gyerekkoromból ködük vissza egy nyomasztó él­mény. Talán negyedikes lehettem, amikor valamilyen apró csínytevés miatt tanítónk brutális és kegyet­len módszerrel kívánt „feloldani” egy személyes konfliktust. Az osz­tály előtt szembe kellett állnom J. Lajcsi nevű osztálytársammal. A tanító azt mondta: „Vágd pofon!” Majd Lajcsinak, majd nekem adott harcias utasítást, így pofoztuk egy­mást parancsszóra, s nem értettük, miért. (Ukrajnában ukránul...) Milyen kenyeret eszel? - kér­dezték egykoron lobbanékonyabb természetű egyetemi tanárok Ung­­váron, Szovjet-Ukrajnában azt a magyar diákot, aki csak nehéz­kesen tudta magát oroszul, vagy ukránul kifejezni. Nem véletlenül, hiszen ezeket, a számára idegen nyelveket az iskolában úgy kellett tanulnia, mintha gyermekkorában édesanyja orosz, vagy ukrán alta­tódalokat dúdolva ringatta volna álomba. Nincs nyoma annak, hogy a szovjet tanügyben valakinek is eszébe jutott volna az a gondolat, hogy oroszt az idegen nyelv ok­tatásának módszertanával kellene tanítani a nemzetiségi, így a ma­gyar iskolákban. Furcsának is tet­szett volna: az orosz, mint idegen nyelv a Szovjetunióban? Nagyjá­ból így gondolkodnak 2007-ben az ukrán tanügyérek, az Oktatá­si és Tudományos Minisztérium munkatársai is. Az „állítsunk elő buta magyart!” fantázianevű pro­jekt jegyében egy friss értesülés szerint a hetedikes ukrán történe­lemkönyvet egyáltalán nem ter­vezik magyarra fordíttatni. (Az ukrajnai magyar iskolák számára a lembergi székhelyű Szvit Kiadó ungvári szerkesztősége fordítja le az ukrán tankönyveket.) A „szak­emberek”, akiket leginkább bősz sovinisztáknak tudunk elképzelni, úgy gondolják, hogy ukrán fel­ségterületen mindenkinek tudnia kell ukránul. „Na Slovensku po slovensky!” , harsogták lelke­sülten bősz szlovákok a BenesS- dekrétumokkal állami programnak tekinthető jelszót a második vi­lágháború után Csehszlovákiában annak a magyarnak, aki nyilvános helyen magyar szót próbált ejte­ni. A hivatalos Kijev most bizo­nyos nyelvpolitikai részletekben mintha szintén errefelé tartana. A nyelvvédelem dolgában van te­endőnk. A magyar kormány - ha másképpen nem megy —, kezde­ményezhetné az 1991 óta működő kormányközi magyar-ukrán ki­sebbségi vegyes bizottság soron kívüli összehívását. (új vezetés új ízekkel) A hirdetést a kilencedik kerüle­ti Mester utcában láttam egy cuk­rászda üvegén. Úgy hatott ez, mint egy édesgető politikai felhívás. Mintha a nagyobbik kormánypárt vetítette volna elő a közeli hóna­pokban esedékes stratégiáját. M. A. BLYTHE BERNIER, INC. Temetkezési vállalat Gyász esetén temetkezési vállalatunk együttérzéssel, a magyar hagyományok szerint nyújtja a kívánt szolgáltatást. 940 Ogilvy Ave., Montréal, Qué. 495-8082

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom