Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-02-01 / 2. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. február TAMÁSKA PÉTER A kiherélök kiheréltetése A doni hősök emlékezetére Hérodotosz írt a fenti címen egy igen tanulságos történet. Egy Hermotimosz nevű görög férfi kegyetlen bosszút állt kiherélőjén, amikor később Xerxész kedvenc eunuchjaként arra kényszerítette, hogy mind a négy fiát herélje ki, majd a fiúkat, hogy apjukat foszszák meg férfiasságuktól. Ha a szereplők történetemben egy másik játék résztvevői lesznek is - hatalmi harcról van szó -, a cím, kegyetlenségüknél fogva, bízvást illik rájuk: a KATPOL-ról lesz szó, s Péter Gábor győzelméről Pálffy altábornagy fölött. KATPOL - ettől a betűszótól végigfutott a hideg a negyvenes évek második felében élő emberek hátán. A Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályáról, a kommunista diktatúrának az ÁVO-nál is kegyetlenebb szálláscsinálójáról van szó. Az utóbbit egy szegény nadrágszabó zsidó vezette, amazt pedig - mintha a népmesék jól kifundált ellentétpárja testesülne meg bennük - egy ludovikás tüzértiszt. Pálffy György azért lett a kommunisták katonai bizottságának vezetője 1944-ben, mert a magyar királyi hadseregből zsidó származású menyasszonya miatt kénytelen volt kilépni. Hajdani szervezetét s véres szerepét a koalíciós időkben Pálffyék és Rajkék rehabilitálása ellenére is annyira betakarta a feledés pora, hogy 1991-ben az a parlamenti bizottsági javaslat, amely az államvédelmi szervek, a karhatalom bűnös voltának és a BM III-III-as hivatalának „szelíd inkvizícióját” tette volna vizsgálat tárgyáva, a Katonapolitikai Osztályt meg se említette. Pedig ennek tisztikara verte szét 1946-47 fordulóján a szovjet MGB és a SZMERS (Halál a spionokra!) hathatós irányításával a magyar parlamentarizmust és annak legerősebb pártját, a 45-ös választásokon 57 százalékot elért kisgazda pártot. Kornis Pál ezredes, az osztály párttitkára írta Tanúként jelentkezem című önéletrajzi könyvében, hogy „ami a belügy és a politikai rendőrség volt az országban, az volt a Katonapolitikai osztály a hadseregen belül.” A kommunista párton kívül éppúgy nem tartozott senkinek sem felelősséggel, mint Péter Gábor ÁVO-ja. Megkínozhattak, eltehettek láb alól akárkit. Az Ugray Ferenc által vezényelt őrök a Hadik laktanya fogdájában még az életet is megutáltatták a lefogottakkal, ahogy ezt Sóvári Tihamér ezredes börtönnaplójában is olvashatjuk: „Vajon holnap reggel mi lesz? Jut-e egy kis leves? Sztálinnal csevegtem álmomban és Berkesivei.” A vallatási módszerek túltettek még az oroszokén is: a Szmers által a katpolosoknak átadott Fehérváry Istvánnak orosz őrei csak úgy odvetették, hogy csak most fogja megismerni a magyarok úristenét. Szomorú, de tény: a szervezet személyi állománya elsősorban ludovikás tisztekből állt. Pálffy helyettese, báró Kruhina Viktor is a zsidó törvények miatt hagyta ott a tiszti pályát, s ilyen volt Földi Lajos is, aki később Pálffy utóda lett. Volt egy csoport, amely a diszkriminált honvédtisztek mellett szovjet fogságba került vagy átszökött hadifoglyokból és zsidó munkaszolgálatosokból állt. Megprópáltatásaik előtt zömmel a polgári osztály életét élték, ám legtöbbjük a fogságban antifasiszta iskolát végzett, s ottani tanáraik készítették fel őket jövőbeni feladataikra. (Egyik tanáruk az a Garasin Rudolf ezredes volt, akit aztán a magyar börtönök országos parancsnokává neveztek ki.) Kiemelkedő képviselőjük Kardos György, későbbi ávós alezredes volt, aki a herélők heréltetésekor politikai fogoly, a kádári konszolidáció idején pedig végül a Magvető Kiadó igazgatója lett. Ugrait is kedvelhette Kádár, hiszen 1956 után a vezérkari főnökséget kapta meg. Voltak természetesen karrieristák is a testületben, egyiküket, Berkesi Andrást a Kádár kor egyik legismertebb írójaként ismerte meg a nagyközönség. Pálffy - aki házasságával a Szamuelyekkel került rokonságba - lépésről lépésre állította át a magyar fegyveres erők tisztjeit és altiszti állományát a kommunista oldalra. Szovjet segítséggel - Alsó- Ausztria ekkor szovjet övezet volt s a badeni szovjet főparancsnokság alá tartoztak a magyarországi egységek is, Sopronkőhida pedig az MGB és a SZMERS börtöneként működött -, kezébe kaparintotta a határőrséget, amely az egyetlen igazán ütőképes erő volt az országban. Átszervezését a KATPOL tisztjei irányították Köröndi Béla volt csendőrtiszt vezetésével: itt és ekkor született meg a szovjetektől átvett politikai tiszti testület. Az altábornagy jellemét s Rákosi Mátyás szalámi-taktikáját ismerve nem kizárt, hogy a határőrség átszervezésének burkolt céljai közt ott volt a katonai diktatúra bevezetéséhez szükséges engedelmes katonai erő MEGRENDELŐ SZELVÉNY Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva - csekket mellékelve - címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NÉV: CÍM: megteremtése is. Nem tűrt meg még a látótávolságán belül sem olyan feddhetetlen és képzett vezérkari tisztet, aki gátolhatta egyeduralmi törekvéseit: ezt példázza Almássy Pál, Kéri Kálmán és Hátszegi Ottó letartóztatása is. Az utóbbit szovjet kézre adta, így került a hírhedt lubjankai börtönbe, majd hét évre a gulágra. A sors azonban Pálffyt is megtréfálta, hiszen a karhatalmi vízióit jól ismerő Rákosi a Rajk per keretében őt is bitóra küldte. Lehet,hogy ezek nem is voltak víziók, hanem a párt forgatókönyve egy a 48 februári cseh puccshoz hasonló hatalomátvételre? A Rajk per során három próbamozgosításról is beszél Pálffy, persze a szovjet, a Bjelkin altábornagy féle koncepció értelmében. E hamis koncepció szerint a puccsra Belgrád adta volna meg a jelet. Először 1948 márciusában a szovjet fél részéről visszaszolgáltott 48-as zászlók átvételekor, aztán az iskolák államosításakor elrendelt országos mozgósításkor, harmadszor pedig az év nyarán, a honvédség napján próbált ki „bizonyos technikai dolgokat”, azt, „hogy puccs esetén hogyan válna be a mozgósítás.” A két munkáspárt egyesülésével s a kisgazdák teljes megtörésével azonban a nyílt katonai hatalomátvétel a „fordulat évében” fölöslegessé vált, és a titkos terveit az oroszok és az egészségtelenül kövér emberek minden gonoszságával megáldott Rákosi fondorlatosán titói összeesküvésként dolgozták be a Rajk per szövetébe. 1949. október 24-én Rajk, Szalai és Szőnyi kivégzése után kilenc nappal a tábornokok, Horváth, Köröndi, Németh és Pálffy is a hóhér kezére adattak. Rákosi látványos előadást engedélyezett a Margit körúti katonai börtön udvarán. Sárközy Endre volt hadbíró ezredes, a kivégzést zenekar kísérte és filmesek rögzítették. Pálffyt Virágh törzsőrmester, főfoglár támogatta egy kicsit. „Első pillanatban - s ezt nem tudom elfelejteni - talán egy kicsit megbicsaklott a lába, de hogy könyörgött volna, amit irodalmi anyagokban olvastam, az nem igaz” - írja emlékezéseiben a tavaly elhunyt hadbíró. A főfoglár dobpergés közepette letépte a vállapokat, a tölgyfalombot és a sapkarózsát: „Révay Kálmán vezényelte az egész szörnyűséges parádét... A szemem előtt van, hogy díszlépésben elvonult az egység, élén kivont karddal a nyalka huszártábornok, aki az ablakból nézelődő Farkasra és Gerőre tekintve kardja hegyén talán már saját fejét látta felvillanni. Utána bankett a díszteremben: akár egy svédasztal a hullaházban.” Révay a Tuhacsevszkij per mintájára rendezett Sólyom perben, a tábornokok perében kerül majd bitóra. Itt már nem volt ünnepélyes lefokozás és operai hangulat vagy mint a hadbíró emlékezik lakonikusan: „Semmi nem volt. Maradt a puszta ocsmányság.” Péter Gábor tehát győzedelmeskedett Pálffy és zsoldos szemléletű tisztjei fölött - érdekes, a hivatásosok zsoldos szellemisége fogja majd zavarni Kádárt is a pufajkások megítélésekor -, s noha sokukat átveszi az ÁVH-ba, szívesen juttatja őket börtönbe is. A KATPOL emlőin nevelkedtünk - jegyzi meg egyszer félig gúnyosan, félig komolyan. Pétert angol ügynökként tartóztatják le 1953. január 2-án, majd amikor visszavonatják vele a cionista összeesküvésről szóló vallomását is, Piros László belügyminiszter vigyáz rá, hogy az új koncepció kidolgozásáig semmi hír ne szivárogjon ki. Piros méltó képviselője volt a herélők herélőinek, pályáját hentesként kezdte, honvédként és partizánként folytatta, ezután lett szakszervezeti vezető és ÁVH vezérőrnagy. Rákosi intézkedésére kerül abba a Péter Gábor és „bandája” ügyét vizsgáló bizottságba, amelynek Farkas, Gerő és Vég voltak a tagjai. (Utóbbi a diktátor titkárságát vezette, s amikor Végre magyarosított, csak késve vette észre, hogy keresztneve, a Béla illetlen, ám kifejező kapcsolatba került új vezetéknevével.) Piros László - ha hihetünk Kubinyi Fekete Lexikon-jának, „többször megverte Péter Gábort, volt főnökét”. S mi történt az ÁVH titkos atyjával, Kádárral, amikor fogságba vetették? Bár a két Farkas tagadta a vádat s Kádár sem erősítette meg soha, még ma is, a választás kissé felizzott légkörében, közkézen forog egy gúnyvers, amelynek egyik passzusa így szól: „Tábornok mutat jó példát, Megleckézteti elvtársát, Megmutatja: ő nem viccel, A szájába belevizel.” Az irodalom jó menedék. Meleg, mint egy fészek és sohasem recseg úgy, mint egy történelmi tanulmányban a megvert ember csontja. 1943. januárjában - hatvanhárom évvel ezelőtt - sűrű pelyhekben esett a hó messze Oroszországban. A „Csendes Don” vidékén, az urivi hídfőnél elszabadulni készült a pokol. A szörnyű hidegben a megfelelő ellátás és fegyverzet hiányában honvédeink puskára fagyott kezekkel várták a szovjetek támadását. Az 1942-es harcokban a német és magyar csapatoknak a nagy vér- és anyagi veszteségek ellenére sem sikerült az oroszokat átűzni a Don keleti partjára. A nagy kanyarban, Urivnál és Scsucsjenál megvetették a lábukat. Erős hídfőállásokat építettek ki egy stratégiai jelentőségű támadás előkészítésére. Félő volt, hogy csapatainknak ezen a szakaszon sem felszerelésük, sem fegyverzetük, sem tartalékaik nem voltak egy ilyen jellegű támadás megállításához. A szovjet támadás 1943. január 12-én indult az urivi hídfőtől. Délelőtt fél tízkor, heves tüzérségi és Sztálin-orgona pergőtűzzel kezdődött, dermesztő hidegben. Mire a nap nyugvóra tért, a szovjet csapatok 6- 10 km-es mélységben behatoltak állásainkba. A 2. hadsereg parancsnoksága még nem tartotta kritikusnak ezeket a fejleményeket. A január 13- án indított ellentámadásunk azonban sikertelennek bizonyult, mert a szovjetek scsucsjei hídfőről indított főtámadása megállította. Az egész térségben többszörös túlerővel támadó szovjet csapatok egy hét alatt csaknem teljesen megsemmisítették 2. hadseregünket. 1943. február hó közepéig veszteségünk elesettekben, sebesültekben és fogságba esettekben elérte a 120 000-es nagyságot. Katonáink, hiányos fegyverzettel -jóformán nehéz- és páncéltörő fegyverek nélkül -, kiéhezve, kimerülve és agyonfagyva, mégis vitézül harcoltak a támadók ellen. Magyar vérrel megakadályozták, hogy a szovjet egy nagyobb méretű katlan-csatába kényszerítse a doni arcvonal védő seregeit. Ezen az évfordulón most rájuk, a doni hősökre emlékezünk. Apáink és nagyapáink voltak, akik elestek a szörnyű télben, akik ott pihennek orosz földben, a hótakarók alatt. A nagy kanyar környékén most is hull a hó, nagy pelyhekben, mint hatvanhárom évvel ezelőtt. A puskaropogást, a géppuskák kelepelését, az ágyúk dörejét, a sebesültek hörgését, a haldoklók utolsó sóhaját csak az emlékezés ködén át halljuk. Aztán ez is elhalkul, s csak az északkeleti szél muzsikál tovább. Szarvas József, London, 2006 január 11. . Mit nekem mások gondja! Minden emberi cselekvés végső mozgatója az érdek. Ezt a zseniális gondolatot a bolsevik totalitarizmus - álszent módon - csak a kapitalizmusra tartotta jellemzőnek, és kíméletlen ideológiai harcot folytatott ellene. Pedig az érdek egyetemes érvényű törvény: mindenhol és mindenkor hat. Ami nem is mindig baj, sőt... Az önérdekek érvényesítése nélkül például nem fejlődhetne ki a személyiség sem. Az érdek az önfenntartás ösztönének emberi formája. Miért mégis az elmarasztaló jelzők: érdekember, érdekhajhász, érdekcsoport? Egyszerű: az emberi cselekvésben mindenhol létező mérték felrúgása miatt, a birtoklási vágy kíméletlen követése okán. Az állat nem eszik többet a kelleténél. És az ember? O hogy viselkedik az élet ezerszínű mezején? Mi bizony elég sokszor alulmúljuk magunkat. A szükséges és természetes igények kielégítése elengedhetetlen. A természetes, de nem szükségeseké nem feltétlen, de kielégítésük kellemes lehet. A nem természetes és nem szükséges igények követése komoly korlátoltságra, súlyos jellemhibára vall. A saját- és/vagy csoportérdekek túlburjánzása csakis mások rovására történhet. Ami eleinte lappangó feszültségeket kelt, ám továbbmélyülve, nyílt konfliktus(ok)hoz vezethet. Az érdekek érvényesítésénél minden az adott dologra jellemző mérték betartásán vagy felrúgásán múlik. Janus-arcú világ ez: mert miközben az érdekek követése egészséges versenyszellemet éltet, mindenkor az ember fölött függ az önös érdekek túlhajtásának Damoklész kardja, hisz ki a megmondhatója, hogy rohamában ki-ki meglátja-e, hol a tisztesség felső határa, s betartja-e azt, amit amúgy illenék nem átlépni? Ez a nagy kérdés. Olyannyira az, hogy kis hazánkban újabban a parlamenti viták másról se igen szólnak... A csak a magáét néző telhetetlent, a tisztességes erkölcsi érzékkel bíró polgárok előbb megvetik, elmarasztalják, s ha nem ért a szóból - jogállamban - a törvény erejével szoktak lesújtani rá. Megpróbálják megértetni vele, hogy - amint Voltaire mondta a rá jellemző szellemességgel -: szabad vagyok, ha azt tehetek, amit akarok, de nem akarhatok akármit. Például romlásba vinni az országot, a nemzetet. A. K. I I Megrendelés egy évre nyugati olvasóknak: | Kanada: CA-$ 45; egyéb országok: US-$ 45
