Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-03-01 / 3. szám

P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. cnoamgjaffBamg GOq® ° CBorogFCDDS c£] ° GD cg cg B (U ® dp G XXIII. évf., 3. szám, 2006. március A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 260.- Ft - $ 4.50 C ' A A Magyar Királyi Szent László Lovagrend hivatalos levele dr. Sólyom László köztársasági elnökhöz Excellenciás Elnök Úr! Kérem, fogadja nagyrabecsülésün­ket és őszinte jókívánságainkat. A Magyar Királyi Szent László Lo­vagrend tisztikara megnyugvással fogadta Elnök Úrnak a civil szer­vezetek fontosságára figyelmez­tető kijelentéseit. (...) Több mint 20 éves, a hivatalos diplomáciától független „civil diplomáciai” mun­kánk tapasztalataiból ugyanakkor igazoltnak látjuk azt a tényt is, hogy a politikai közhatalom egyre inkább csak egy virtuális Magyar­­országot testesít meg, míg a civil szféra a reális, vagyis a tényleges Magyarország szándékait és törek­véseit fejezi ki a maga autonóm tetteivel a gyakorlati élet és a való­ságos nemzetvédelem, valamint a nemzetpolitika szinte minden terü­letén. Ez a tudathasadásos közál­lapot - a civil diplomácia tapasz­talatai szerint - társadalmi robba­nás nélkül hosszabb ideig már nem tartható fenn. Nincs még egy olyan országa Európának, ahol a közhatalom szereplői olyan nyílt támadást me­részelnének indítani az országala­pító nép ellen, mint nálunk, vagy­is minden és mindenki ellen, aki hitében, erkölcsében, jelképeiben és törekvéseiben eredendően és tisztességesen keresztény és ma­gyar. Tűrhetetlen, hogy a magyar­ságot, mint gazda-nemzetet a leg­bensőségesebb ünnepei idején is erkölcstelenül provokáló támadá­sok kitalálói és elkövetői - köztár­sasági elnöki rosszallás hiányában - még megerősítettnek is érezzék magukat. Felkérjük ezért Elnök Urat, hogy a köztársasági elnöki intéz­mény nemzetvédő tekintélyét lat­ba vetve nyilvánosan szálljon szembe minden olyan megnyilvá­nulással, amely az országalapító magyar nép békéjét, legbensősé­gesebb tradicionális érzéseit és jelképeit alantas eszközökkel foly­vást támadja. Nem szükséges itt felsorolni azokat a köztudott té­nyeket, amelyek a társadalmi in­dulatokat ezen intemacionalista­­anarchista-nihilista csoport ré­széről mára a robbanásig fokoz­ták. E csoport „trónfosztása” az élhető és békés Magyarország legfőbb előfeltétele. Reméljük, hogy e közakaratot is kifejező fi­gyelem-felhívásunkkal Excellen­­ciád felelősségteljes munkáját (...) következetes rendi tevékeny­ségünkkel mi is támogathatjuk. Ha mindez elmarad, akkor a magyar nemzet számára nem ma­rad más eszköz, mint az 1222. évi Aranybullával szentesített nemzeti ellenállás és annak feltartóztathatat­lan és káros következménye az „ököljog”! Lovagi tisztelettel és nagyrabe­csüléssel Budapest, 2006. január hó 7-én, Attila napján. Dr. Nagy László Rendi kormányzó \_________________________/ Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok! Még 2004 nyarán, az Európai Unió par­lamenti képviselőinek választása idején történt, hogy dudálástól hangos autós tüntetést tartottak a fővárosi utak elha­nyagolt állapota miatt. Merthogy lép­­ten-nyomon gödrök, kátyúk sokasága tette - és teszi azóta is - veszélyessé a közlekedést. A tüntetők személy szerint is bírálták a főpolgármestert - aki a sza­baddemokraták jelöltjeként épp akkor­tájt került az uniós képviselők listájára, és aki - a tüntetők véleménye szerint - érdemtelen az uniós képviselői tiszt­ségre, hisz még a főpolgármesteri kö­telezettségeit sem tudja teljesíteni, és el­szabotálja a közutak rendben tartását. Mit tett erre a főpolgármester? O is csat­lakozott a tüntetőkhöz, és határozott el­öljáróhoz méltóan erőteljesen dudálni kezdett az utak tűrhetetlen állapota mi­att! Mintha semmi köze nem lenne a tengely- és nyaktörő ittak állapotához! A főpolgármester alkalmatlanságát lep­lező szociálliberális sajtó lelkesen helye­selte a főpolgármester tüntetési színjá­tékát, aki a főváros pénztelenségéért a már közel két és fél évvel korábban le­köszönt polgári kormányt hibáztatta. Természetesen ugyanez a sajtó leszedi a keresztvizet a nem kormánypárti pol­gármesterekről, ha netán gyakori az út­hiba a településükön. Nos, ennek az eseménynek a szel­lemisége köszön vissza a mostani vá­lasztási hadjáratban is. Február utolsó napjaiban a miniszterelnök durcásan kijelentette, hogy nem megy el az esz­tergomi Suzuki gyárnak egy új autómo­­dellt felavató ünnepségére, mert így kí­vánja kifejezésre juttatni nemtetszését a Munka Törvénykönyvét sorozatosan sértő munkáltatói gyakorlat ellen. A kormány amúgy képviseltette magát egy miniszter révén az ünnepségen - olyan nagyon mély tehát nem lehetett a miniszterelnök felháborodása. Gyur­­csány úgy tett, mintha nem ő lenne a törvényesség fenntartásáért felelős kor­mány vezetője, mintha nem ő irányí­taná azt a kormányt, amelynek a munkaügyi ellenőrei zöld gallyakkal álcázva állnak lesben, hogy fülön csíp­jenek egy-egy feketén dolgozó szőlő­munkást, keményen büntetik a hazai kisvállalkozókat - ugyanakkor mit sem tesznek a multi­nacionális nagy­­vállalatok tör­vényellenesen elrendelt túlórái, vagy törvényeket sértő elbocsátási gyakorlata ellen. Ezzel az erővel a miniszterelnök akár együtt du­dálhatott volna a jogsértések ellen tiltakozó és ezért elbocsátott szak­­szervezeti veze­tővel a gyár bejá­rata előtt - mint bármely más áldozat. Csakhogy a miniszterelnök ebben az ügyben sem áldozat, hanem tettestárs! Hiába dicsérte a szociálliberális sajtó „munkáspártiságáért” - valójában el­árulta a dolgozók elemi érdekeit, és semmi olyat nem tett, amivel érdemben védte volna az állásukat féltő kiszolgál­tatottakat. Nem rendelte el az eset ki­vizsgálását - ami kötelessége lett volna, nem büntetett, nem záratott be egyetlen műhelyt, telephelyet, vagy raktárt sem! Eljátszotta a kívülálló szerepét - mint a főpolgármester 2004-ben -, a sminke­lést meg a lakáj-sajtóra bízta. A tapasztalatok szerint, sajnos, nem is eredménytelenek ezek a primitív vá­lasztási praktikák, hisz az erős szoci­álliberális sajtómonopóliumra és véle­ménydiktatúrára támaszkodhatnak. Ilyen háttérrel szinte bármit lehet ígérni, bármilyen valótlanságot lehet állítani - és a kormánypártok élnek is ezzel a lehetőséggel. Szorgalmas poli­tológusok adatai szerint a 2002. évi vá­lasztások idején a mai kormánypártok vaskos választási programjai 619 máig megvalósulatlan ígéretet tartalmaztak, míg a megvaló­­sultaké elenyé­szően kevés. A szocialista párt taktikája az, hogy újabb ígéret-köte­­gekkel kápráz­tassa el a válasz­tókat, és egy eh­hez hasonlóan részletes válasz­tási programot kémek számon az ellenzéki pár­toktól. Mivel az ellenzék politikai felfogásától ide­gen a felelőtlen ígérgetés, értelemsze­rűen csak vesztesek lehetnek egy ilyen összehasonlításban. Erőfeszítéseik arra irányulnak, hogy a korábbi választási ígéretek megvalósulásáról vitatkozza­nak - erre viszont a kormánypártok nem hajlandók, mert szerintük a vá­lasztás a jövőről szól, és nem a „múltba Tévedésről”. Mivel a nyomtatott és elektronikus média döntő hányada a kormánypártok befolyása alatt áll, ma azt harsogják szinte minden választási hírben, hogy az ellenzék „megfutamo­dik” a kormánypárti jelöltek kihívásai elől, mert program hiányában nem tud miről vitatkozni. Ez természetesen nem igaz, hiszen valamennyi ellenzéki pártnak megvan a maga - ha nem is Raffai Kinga: Hitem szerint, 1848 több száz oldalon át részletezett - prog­ramja. A legnagyobb ellenzéki párt nyolc témakörben nyolc minisztert hí­vott ki vitára - akik a részletes program hiányára hivatkozva visszautasították a kihívást. A taktikai harc még folyik, és csak remélni lehet, hogy az ellenzék ér­vényesíteni tudja szándékát, azt, hogy ne csak programokról rendezzenek a televíziós adók nyilvánossága előtt vi­tákat, hanem az előző választás ígére­teinek a megvalósulásáról is. Sajnos, egy másik fontos választási kérdésben az ellenzék engedett, bele­egyezett abba, hogy a két legnagyobb párt miniszterelnök-jelöltje április 5-én vitatkozzon egymással a közszolgálati televízió adásában. Eredetileg az ellen­zék április 7-ét javasolta a vita időpont­jául, a kampánycsend előtti nap estéjét. Magyarországon ugyanis a választá­sok napja, az április 9-e előtti napon már nem lehet agitálni, nem lehet a tömegtájékoztatásban, vagy nyilvános helyen választási vitákat, hírelemzé­seket rendezni, azaz kampánycsend lesz. A kampánycsend előtti nap est­éjéhez azért kellett volna ragaszkod­nia az ellenzéknek, mert a tömegtájé­koztatás 75-80 százalékát posztkom­munista vezetők irányítják, és nem lett volna szabad időt hagyni nekik arra, hogy szokásuk szerint, féloldalasán ér­tékeljék a vitát, és részrehajló módon elemezzék a szembenálló felek érveit. Az lett volna a legszerencsésebb, ha a választópolgárok minden befolyásolás­tól mentesen, maguk vonják le a leg­erősebb két jelölt közötti vitából adódó következtetéseiket. Erre csak akkor lett volna esély, ha a vitát követő kampány­csend miatt nem működhetne a tú­lerőben lévő szociálliberális propagan­dagépezet. (folytatás a 6. oldalon) DÖBRENTEI KORNÉL Ne csak vakulj, tanulj is magyar! Végül is előnyben volnánk, azokkal szemben is, akik a demokrácia, avagy a szólásszabadság nevében rendre ok­tatnak minket. Merthogy 1557-ben, Eu­rópában elsőként, kimondottuk a val­lásszabadságot a tordai országgyűlésen. A különféle keresztény irányzatokon túl, tulajdonképpen kijelentettük, hogy bár egy az Isten, neveztessék akár Al­­lahnak, lahvénak vagy Devlának - ne­tán kimondhatatlannak - csak a hozzá­vezető ösvények különbözőek, és ez nem oszthatja meg az emberiséget. Lel­kileg hatalmas, önmagában bízó nép gondolata ez. Nem kéne, nem volna szabad elfelej­teni, hogy mi valamikor - eme erkölcsi magasságból már csak lezüllesztettek minket - többet tudtunk az etikus demok­ráciáról, mint a mostani kirablott és ki­rabló nyugati, elpogányosodott, haszon­elvű demokráciák. Még akkor is, ha tör­ténelmi csatáink folyamán gyakran kiál­tottuk - tehettük, hiszen Szent István ál­tal Boldogasszony anyánk oltalmába ajánlottan, megmaradásunk érdekében kiálthattuk - Jézus segíts! Kérve, hogy ál­­dassanak meg a magyar fegyverek az igazság védelmében. Mert történelmünk folyamán azért csak kiderült, ha máskor nem, hát napjainkban, hogy a magyarság­nak is lehet, nemhogy lehet, de van is tör­ténelmi igazsága. És itt nemcsak a trianoni diktá­tumra gondolok. Volt is, van is más is. De az is tény - akár ellenünkben is -, hogy mások más nevű istenhez fohász­kodtak: áldja meg a fegyvereiket. Eb­ben eredendően hasonlók vagyunk. Amiben nem, az az isteni parancso­latok megőrzése. Mert akadnak népek, amelyek az emberi-isteni értékek mel­lett kitartanak konokul, s tán éppen ezért nem tűntek még el a föld színéről, ezért nem lehetett leigázni őket, meg­törni, egymás ellen kijátszani. Hiszen kiderült a történelmi folyamatokból, hogy aki nem adja fel az eredendő er­kölcsi értékeket, kapaszkodókat, az­zal nemigen lehet mit kezdeni, ott megbukik az a demokrácia álorcájá­ban meghirdetett újgyarmatosító kam­pány, amelynek leplezetlen célja új pi­acok szerzése a nemzetek önrendel­kezésének megszüntetése által. S ez már lélektani háború. Itt válik el, ki a gyenge, s ki az erős. Avagy a bárgyún hiszékeny. Az önfeladó. Mint mi. Nálunk, az idők tanúsága szerint mindennemű blaszfémia büntetlenül elkövethető és rendre el is követtetik. Már a Tilos rádiós provokáció óta is. Legújabban film jelent meg arról, hogy Mária miként részesítette testi örömök­ben a vatikáni svájci gárdistákat. Volt e film ellen is akár tüntetés? Nem volt. Ezért merik megtenni, meg azért is, hiszen itt, már csak egyedül a Kárpát-medence e szerencsétlen zugá­ban, az igazmondók fejére billogokat le­het sütni, s ezzel a tiltakozóknak végük. E sorok írója is így járt, amikor Szent István hazájában a kereszténység kiir­tása ellen protestált. Meghurcolták, rasszistának bélyegezték - alaptalanul -, miközben a magyar nép hallgatott, no és az egyház is. Amelyből máig befo­lyásos békepapjai, besúgói egy rosszul értelmezett túlélési intézményt konstru­áltak, amelybe már Mindszenthy her­cegprímás jellemereje nem fért bele, akár egy Paskaival szemben. Mindezt nem lehet olyan egyszerűen lenyelni, mint az ostyát. Akik mindezek tudatában cselekszik meg, váljék egész­ségükre. Szerintem káros. Mi, magya­rok és nemcsak a legutóbbi népszava­záson - az elcsatolt testvéreink kapcsán megrendezett népszavazáson - el-, il­letve megbuktunk. Szinte egyedül a vi­lágon. Mert rajtunk kívül mindenki más ragaszkodik a saját hitéhez, illetve a megfogalmazott erkölcsi parancsokhoz. Például, mint Afganisztán, Irak vagy Irán, ahol Mohamedre tett minden meg­jegyzés, főként ha nyegle, halálos bűn. Mint ahogyan testvérárulás az elnyomó idegen hatalmakkal történő kollaborá­­lás is. Ezeket a népeket azért nem sike­rült sem meghódítani, sem megvenni - mint a magyarság egy részét -, mert­hogy nem ismerte el az árulást, tehát a testvér odadobását, mint ahogy a hitük kapaszkodóinak lerombolását sem. Iga­zuk van! Amerika s a pénz mindenek­­fölötti hatalmában hívők sokkal előbb buknak meg, mint ők. Mert a véleményük egyértelmű: nincs kettős mérce. Nem lehet - már csak „teremtésileg” sem, a szólássza­badság fals, egyoldalú értelmezésének örve alatt még kevésbé, különbséget tenni például a népirtások között -, mi­velhogy a Fentvaló előtt egyenlők va­gyunk. És ez a lényeg. Mikor Allah nevében tiltakoznak vi­lágszerte, be kell lássuk, az egyenlő el­bánás elvéért harcolnak, és ami a fő, hogy meg is merik tenni. Ne csak va­kulj, tanulj is magyar! Ugye érted? „Gyáva népnek nincs hazája” - mondja a költő. Mostanában már megint mások helyetted a bátrak, magyar nép. Meddig még? IFJ. FEKETE GYULA

Next

/
Oldalképek
Tartalom