Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-11-01 / 11. szám
2006. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal (folytatás az előző lapszámból) Megszűnt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság. A nyugati hatalmak képviselői semmi befolyással nem rendelkeztek az oroszok megfékezésére, de nem is éltek jogaikkal. Bár tájékozódva voltak, mégis hagyták, hogy Magyarország és egész Kelet-Európa belecsússzon a szovjet birodalomba. Politikájuk az óvatos benemavatkozás volt. Magyarország sorsát Vorosilov marsall és Sviridov altábornagy mint katonai parancsnokok és Puskin követ irányította. A politikai vezér, aki a Moszkvából érkező utasításokat először csak a háttérből, később nyíltan vezette, Rákosi Mátyás, „a magyar nép atyja és vezére” volt, Gerő Ernő és moszkovita társai kíséretében. (A moszkoviták 1920 és 1945 között Moszkvában vártak és készültek Magyarország „felszabadítására”.) A Magyar Kommunista Párt most már majdnem teljesen a hatalom birtokosának mondhatta magát. A Magyar Szociáldemokrata Pártot 1948 júniusában magába olvasztotta. Az ellenálló szociáldemokrata vezetők közül Kéthly Annát 4 évre bezárták, a többi elmenekült. A saját pártját eláruló Szakasits Árpád az új Magyar Népköztársaság elnöke lett. Két év múlva őt is börtönbe zárták, a szociáldemokrata Ries Istvánt, a szadista igazságügy minisztert a börtönben agyonverték. A továbbiakban a kommunisták mint a Magyar Dolgozók Pártja egyeduralmat építettek ki Rákosi Mátyás főtitkárral az élen. Ez a ravasz ember már az eddig is használt „szalámitaktikával” a még létező magyar pártokat sorban megsemmisítette. Közben már folyt az egyházak és a papok, szerzetesek üldözése, az egyházi iskolák bezárása (6005 felekezeti iskolát államosítottak), a Mindszenty József hercegprímás elleni hazugságokon alapuló vádaskodás, a prímás letartóztatása 1948 december végén, majd a kirakatperben történő életfogytiglanra való elítélése, ami nagy megütközést váltott ki az országban és külföldön is. Ezután a parasztság került a célkeresztbe. Először a gazdag parasztok (kulákok) ellen folyt a harc, majd terményeik beszolgáltatása révén lerabolták az egész paraszti társadalmat, végül földjével együtt bekényszentették a szovjet mintájú termelőszövetkezetekbe. A „földosztó pártból” „földelvevő párt” lett. A nagyipart már régen államosították, most a középüzemek, sőt a kisipar államosítására is sort kerítettek, végül pedig a lakóházak is az állam tulajdonába kerültek. A dolgozó munkások élete sem volt könnyű, mert a bevezetett központosítás és tervgazdálkodás nehezen teljesíthető normákat írt elő, a munkásokat versenyre szorította. A szovjet mintájú sztahanovizmus lett a példa, vagyis hajszolás a magasabb teljesítmények elérésére. „A munka hősei” kiemelt, ünnepelt emberek lettek, eredményeik a bányákban és a gyárakban követendő példák. Mindez a normák állandó emelését eredményezte. A robotoló, kimerült, csalódott munkások száma egyre növekedett. Akik ellenálltak, azokat terrorisztikus módszerekkel kényszerítették a szovjet-féle életmódra. Ennek egyik módszere volt az egymás figyelése, a besúgók és házbizalmiak megszervezése, és a jelentéstétel időnkénti megkövetelése. Mindezek további néma ellenkezést váltottak ki a népből. Kik voltak a kommunizmus „ádáz” ellenségei? A régi társadalmi rendszer vezető- és középrétege, amelyet „a nép ellenségének” bélyegeztek, s amely ellen „osztályharcot” hirdettek. Ennek szellemében kiforgatták vagyonából, eltávolították állásából. Népellenségnek számított a kb. 450 ezer RADA TIBOR Az 1956-os Magyar Forradalom előzményei II. A bolsevizálás és szovjetizálás hadifogoly, a 150 ezer Szovjetunióba hurcolt civil férfi, nő, fiatalkorú, meg az elhurcoltak hozzátartozói. Most nem célom Magyarország szovjetizálása történetének további intézkedett a polgárok mindennapi élete felett, amely a termelési tervek teljesítésére központosult. Önkéntes vagy kényszerű besúgók ezrei figyeltek és jelentettek - és részletezése, mert az sokáig tartana. Csupán annyit említek meg, hogy a Rákosi-terror legsötétebb korszakában, 1951-53-ban az ország lakosságának 2 %-a, kb. 200 ezer személy volt börtönben, internáióvagy munkaszolgálatos táborokban, bányákban. Az ávósok száma 120 ezerre emelkedett. (A Horthy-időszakban a rendőrség és a csendőrség létszáma nem haladta meg az 50 ezret.) A drótsövényekkel, aknamezőkkel, járőrökkel őrzött határok folytán az egész ország egy nagy kényszermunka-táborrá degradálódott. 40 ezer pártfunkcionárius és 300 ezer bürokrata rendelkezett, mindenki, még a párt tagjai is, rettegésben éltek. 1949-től ugyanis nagy divatba jött a párt tagságának „az elhajlóktól” való tisztogatása is, a kiagyalt, koncepciós, esetleg részben valós okokon alapuló titkos, vagy kirakatperek rendezése. Ezek a magyar bíráskodás teljes lezülléséhez vezettek. AZ ELLENÁLLÁS Az elnyomott magyar nép között voltak, akik a megszállók és a rendszer elleni tettekre határozták el magukat. Az úgynevezett ellenállási szervezkedésekben sok volt a hazafiasság, a tenni vágyás, a bátorság, de nyilván jó adag amatőrizmus is. A szovjet biztonsági rendőrség, az NKVD, majd 1946-tól az MVD sok gyakorlattal szerzett kifinomult technikával segítségére jött a magyar ávósoknak, 1949-től az ÁVH-nak, és együttes erővel sorra felszámolták ezeket az ellenállási szervezkedéseket. Az első ilyen szervezkedés a kopjások, majd a műegyetemi cserkészek, a Bakony-brigád és a Kamaraerdei csoport szétzúzásakor sorozatban osztották a halálos ítéleteket. Rövidesen az egykori fiatal tisztek, ludovikások és hadapródiskolások is szervezkedni kezdtek. Sokszor nem is tudtak egymásról, de a cél ugyanaz volt. Híreket gyűjtöttek a szovjet csapatok mozgásáról, felvonulásáról, helyzetéről. A híreket futárok útján átadták a Nyugaton 1947-ben megalakult Magyar Harcosok Bajtársi Közössége titkosan működő hírszerző szervezetének, amely az anyagot a nyugati szövetségesekhez továbbította. Elsősorban a franciák értékelték a híranyagokat. Akkoriban ugyanis a szövetségesek arra számítottak, hogy a Szovjetunió Nyugat-Európa lerohanására készül. Ez így is volt, de Sztálin terve Tito magatartása miatt - aki megmaradt ugyan kommunistának, de az oroszokat kiűzte Jugoszláviából - eltolódott, majd elmaradt. Sok magyar fiatal, volt katona és civil önként kockáztatta az életét ebben a vállalkozásban. A magyarországi résznek Hadvári Pál ezredes volt a vezetője. A Hadvári-Dósa- Fehérváry (volt katonatisztek) hírszerző csoport felgöngyölítésekor több mint 100 letartóztatás történt. ÁVH-s ügynökök egy Innsbruck melletti faluban meggyilkolták Ko-Ötvenhat Erdélyben, Romániában II. Dávid Gyula irodalomtörténész emlékezik (folytatás az előző lapszámból) Hasonló eseményekre és a forradalommal való szolidaritást kifejező megnyilvánulásokra került sor más erdélyi városokban is. Ezekkel a tényekkel és a magyarországi forradalommal való szolidarizálással magyarázható, hogy a Román Munkáspárt Központi Bizottságának október 25- én megtartott ülésén, amellett, hogy egyértelműen „ellenforradalomnak” minősítették a Magyarországon történteket, kemény határozatok születtek: azonnal lezárták az ország nyugati határait, megerősítették a cenzúrát, s előírták a hatalom helyi szerveinek, hogy különös figyelemmel legyenek a határ menti régiók lakosságára és a diákságra. A pártvezetés érezte, hogy a diákság az a közeg, ahol a leggyorsabban fog a futótűz terjedni, ha valami történik az országban. A megtorlásra lépcsőzetesen került sor. Az első letartóztatások a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán történtek, ahol az 1956. október 24-én tartott diákszövetségi gyűlés három szervezőjét, illetve szónokait - Balázs Imrét, Tirnován Videt és egy harmadik személyt, akit később szabadon engedtek - letartóztatták s kettejüket decemberben el is ítélték. Az október 30-i temesvári diákgyűlés után már több tucat diákot tartóztattak le, mire diáksztrájk és a karhatalommal való összetűzés következett. 3000 diákot tereltek be ekkor a kisbecskereki volt szovjet laktanyába, s ebből a tömegből szűrték ki aztán azt a 31 személyt, akiket még decemberben elítéltek. Máshol is voltak kisebb megmozdulások. A bukaresti egyetemisták egy csoportja november 4-én akart tüntetést szervezni a magyar forradalom mellett. Szolgálatos fülek révén a tüntetés terve a Szekuritaté tudomására jutott, az érkező diákokat folyamatosan összeszedték, és 15 diákot ítéltek el. Voltak szórványosabb, kisebb reakciók is, helyenként pedig csak a röpcédulázásig vagy falfirkákig jutottak el. Ilyen megmozdulásokról léteznek adatok Iasiból, Brassóból és Nagyszebenből. Kiterjedt a magyar forradalom hatása a középiskolákra is. Ide vonatkozó adataink jobbára a Székelyföldről és Nagyváradról valók. A középiskolás diákmegmozdulások közül voltak egészen gyerekes, romantikus elképzelések is. így Baráton négy általános iskolás diák elhatározza, átszöknek az anyaországba, hogy segítsék a forradalmat. Négyük közül ketten jutottak át a határon, de mire átértek, a forradalomnak vége lett. Őket 1957 áprilisában Debrecenben tartóztatta le az AVH, és adta vissza Romániának, ahol persze elítélték őket. A határon át nem jutó másik két diák közül az egyik az a Moyses Márton, akit 1962- ben börtönöznek be, és aki a nyolcvanas években Brassóban, üldöztetése ellen tiltakozva, a pártszékház előtt felgyújtja magát. A kisdiákok között is voltak komolyabb szervezkedések is. Ilyen volt a sepsiszentgyörgyi Mikós diákok szervezete, a Székely Ifjak Társasága. Ők 1957-ben, sőt még 1958-ban is megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi 1848-as Honvéd Emlékművet. A második koszorúzáskor buktak le. Nagyobb méretű ifjúsági szervezkedés volt az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége) Brassó központtal. Ez a csoport az Erdővidékre és a Homoród-mentére terjedt ki, és vezetője Orbán László unitárius teológusjelölt révén sok unitárius pap került bele. 77-üket ítélték el. 1961-ben tartóztatták le majd ítélték el a gyergyói központú Fekete Kéz nevű szervezet tagjait, akik többek között a magyar középiskola-hálózat „egyesítés” címén történő felszámolása ellen készültek mozgalmat szervezni. Ugyancsak 1961-ben kerít sort a Szekuritaté a nagyváradi SZVISZ (Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete) felszámolására is. A vizsgálatok során közel 200 diákot és tanárt hurcolnak meg, közülük 59-et ítélnek el, összesen 540 év börtönre. De említést érdemel a temesvári Bíbor Banda, a sepsiszentgyörgyi Fehér Szarvasok, vagy a Csobotár István szervezte Erdélyi Ifjúság - ez utóbbi csoport tagjait, akárcsak Török József galócási csoportját, 1965-ben tartóztatják le és ítélik el, ugyancsak a magyar forradalomra - és egyes, a magyarországi forradalomban részt vett személyekkel való kapcsolatokra hivatkozó vádak alapján. Ötvenhat romániai története, az eseményeken túl a megtorlások története tehát elhúzódott 1965-ig. Feltételezésem szerint többek között azért is, mert amikor a Szekuritaté kezdett kifogyni az „anyagból” (egyik kortársunk megfogalmazásában: „kezdett lanyhulni az élőhúsbeszolgáltatás”, továbbra is „eredményeket” kellett felmutatni. A valóság azonban ennél sötétebb: a magyar forradalom leverését követő megtorlás évtizedében épült ki az a megfélemlítő gépezet, amely biztosította - a börtönnel, megtorlásokkal fenyegetettek kényszerű beszervezése, besúgóvá alacsonyítása révén is - a kommunista rendszer uralmát, egészen az 1989 decemberében bekövetkezett bukásig. Talán eljön az ideje annak, hogy részleteiben is megismerhetjük annak a korszaknak a hiteles történetét. 1956 ötvenedik évfordulóján már reménykedhetünk ebben. lejegyezte: A.K. vách Attila volt főhadnagyot, aki az ellenállási mozgalom egyik legtehetségesebb irányítója volt. Hadvári ezredest közúti baleset érte, aktatáskája az ÁVH kezébe jutott. A névsorok birtokában a felgöngyölítés kiterjedt Bécsre is, ahol az MVD ügynökei működtek. Dósa Attilát, Fehérváry Istvánt ők csalták tőrbe. 11 halálos és sok életfogytiglani ítéletet hoztak a magyar és a szovjet katonai bíróságok. A legtöbb vádlottat kényszermunkára ítélték és elvitték Szibériába. A börtönt túlélő Fehérváry Istvánnak Börtönvilág Magyarországon című könyvéből értesültünk a közel félszáz ügyről, perről, amelyekben volt katonák szerveződtek egy hatalomváltás esetére. Több százat végeztek ki vagy vertek agyon közülük, s nem kevesebb, mint 10 ezer ellenállót ítéltek el hosszabb börtönbüntetésre, internálásra. A fegyveres összeesküvések közül a legnagyobbak a következők voltak (megjelölve a felszámolásuk évét): 1946-ban a Magyar Front, a Bakony Brigád, a Magyar Közösség néven szereplő csoportok. 1948- ban a Rongyos Gárda, a Papp Ervin és társai, a Hadvári, majd a Zách Sándor csoport. 1952-ben a Bajai Összeesküvés, 1953-ban a Kard és Kereszt Mozgalom. 1955-ben a Volt Hadapródiskolások csoportja. Polgári per is volt vagy két tucat, mint például 1946-ban a Kiss Szaléz paptanár, 1948-ban a MAORT és Papp Simon, 1949-ben a Standard és több összeesküvési per a Miskolc-Diósgyőr-i vasgyárból, valamint a papok elleni eljárások, amelyek a hűtlenség és az államellenes szervezkedések kritériumait is magukba foglalták. A legkiemelkedőbbek a Kerkai Jenő páter elleni (1949-ben), a Mindszenty bíboros elleni (1949-ben), és 1951 - ben a Grősz József érsek és társai elleni perek voltak. A Kommunista Párt tisztogatását célozták 1949-ben a titóizmussal vádolt Rajk László és társai, Pálffy György altábornagy, 1950-ben a Tábornokok pere. 1951- ben Kádár János belügyminiszter és Kállai Gyula külügyminiszter is terítékre kerültek, de őket később rehabilitálták, majd Kádár nagy szerepet töltött be a szabadságharc leverése utáni véres leszámolás, illetve az enyhülés és népbutítás korszakában. Napjainkban több könyv jelent meg az eddig alig ismert ellenálló mozgalmakról. Köztük kiemelkedik Őze Sándorné és Őze Sándor kötete, a Magyar Parasztballada, Fehérgárda a Dél-Alföldön címmel. Ennek a csoportnak tagjai Orosháza, Hódmezővásárhely, Szeged környéke paraszttársadalmából kerültek ki. 1949-ben először 62 személyt tartóztattak le, és két vezérüket, Kovács Istvánt és Blahó Jánost 1951-ben kivégezték. Hasonló ellenálló csoport volt a zalai Fehér Gárda is. Itt Bakonyi Mihályt, Bartal Bélát és Kővári Jánost végezték ki 1952-ben. Az ellenállási csoportok tíz éven keresztül történő tevékenysége előkészítője volt a lakosság 1956-os spontán megmozdulásainak. Ahogy Orbán Viktor volt miniszterelnök mondta: „Az 1956 előtti ellenállás nélkül nem lett volna 1956 októbere!” Amikor az 1956-os emlékünnepségeken a diákok, a „pesti srácok”, a munkások és polgárok hősi áldozataira kegyelettel emlékezünk, gondoljunk a budapesti Új Köztemető 298- as parcellájára is, amelyben azokat a halottakat temették el, akiket 1945 és 56 között végeztek ki. Kilétüket 1990 után csak részben sikerült megállapítani. Ők voltak a forradalom előtti nemzeti ellenállás mártírjai. Gondoljunk a 347 ismert kivégzettre és a ki tudja hány ismeretlen áldozatra, ugyanakkor a szabadságharc 2000 hősi halottjára, a kádári megtorlás 289 kivégzett mártírjára! Nyugodjanak békében !
