Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-06-01 / 6. szám
2006. június Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal DEBRECENI MIHÁLY Idegen vezetők Bratislavában A muravidékiek és a h ungarusz-tudat Nézem a televíziót és nem hiszek a szememnek: magyarországi gimnáziumi tanárokat visz el a szlovák rendőrség, mert a diákoknak Pozsony történelméről mesélnek - magyarul és talán hitelesebben, mint azt egy helyi „profi” idegenvezető tenné. A XXI. század elején, az Európai Unióban ez is megtörténhet. Botrány? Igen, az. Bratislavában ezt is meg lehet tenni különösebb következmények nélkül. A bocsánatkérés elmarad, a bőrkabátos zsaru tovább vadászhat a tájékozatlan magyarokra, pedig menet közben kiderült, hogy azt a törvényt, amelyre hivatkoztak, már két éve eltörölték. Furcsa hely ez a Bratislava. Mucsai és szánalmas. A Kelet-Európát jól ismerő ember ilyenkor arra gondol, hogy ilyesmi még Ceausescu Romániájában sem fordulhatott elő. Itt pedig bevitték a tanárokat a kóterbe, hosszú órákon át benntartották őket úgy, hogy még vizet sem adtak nekik. A magyar külügy tiltakozott, aztán semmi sem történt. Tudjuk, hogy rossz a szlovákok lelkiismerete, de ki tehet arról, hogy alig van önálló történelmük? Nyilván mi magyarok, az ezeréves elnyomók. Merthogy ezt tanulják mind a mai napig az utódállamok iskoláinak nebulói: magyarok és nem magyarok egyaránt. Trianon óta egyfolytában. Ezen semmilyen unió nem változtatott. Sem a Szovjetunió, sem az Európai Unió. Aki ismeri a Kárpát-medence különböző helyeit és járt is arrafelé, tudja, hogy mindenütt ez a helyzet. Kárpátalján 1945 után a magyar földrajzi nevek használatát sem engedélyezték egészen 1989-ig. Ungvár Uzshorod volt, Nagyszőlős természetesen Vinohradovo és így tovább. Bizony a magyar nyelvű hivatalos turisztikai kiadványokban is így szerepeltek a helységnevek, mert a lenini internacionalista nemzetiségpolitika így diktálta. Egy nemzetet ugyanis sokféleképpen meg lehetett és lehet alázni. Valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben még az ungvári Kárpáti Igaz Szó is csak úgy emlegethette Zrínyi Ilonát, mint a mukacsevói vár védőjét. Ekkora energiával lehetett volna Jelena Zrínyi is, a kis Rákóczi pedig Fjodor, esetleg Fegya. Ezen persze keseregtünk eleget, de nem volt apelláta azon a vidéken, amelyik 1944-ben „újraegyesült” a Szovjetunióval, azzal a birodalommal, amelyikhez soha nem tartozott azelőtt. Azelőtt ugyanis a Szovjetunió sem létezett. Ezek a „tények” azonban senkit nem érdekeltek, főleg nem az új honfoglalókat, akik mindentől és mindenkitől megfosztottak bennünket. Először a családtagjainktól, aztán ingóságainktól, hagyományainktól, de még a helyi időt is elvették, mivel rögtön bevezették a moszkvai időszámítást. Az iskolákban pedig azt oktatták, hogy mi mindig elnyomtuk az itt élő szlávokat, akik furcsamód nem felejtették el ennyi idő alatt az anyanyelvűket, népdalaikat, balladáikat. így működött Árpád óta a magyar elnyomás! Kissé cinikusabban: ezek szerint mi még elnyomni sem tudtunk senkit? Rossz munkát végeztünk. Eközben az új hódítók népcsoportokat deportáltak Közép-Ázsiába, több millió embert éheztettek halálra a GULÁG-okon, üldözték az osztályidegeneket, a parasztságot, mindenkit, aki élt és mozogni mert. Minket pedig arra akartak kényszeríteni, hogy szeressük őket, fogadjuk el a sztálinista másságukat, tanuljuk meg a csasztuskáikat, melyek nem hasonlítottak a Puskin versekre. De téijünk vissza az idegenvezetés szovjet és posztszovjet (szlovák, román, szerb stb.) furcsaságaira. Ungvárra annakidején gyakran érkeztek turisták a szovjet tagköztársaságokból, ilyenkor természetesen az óváros nem kimondottan szovjet múltú nevezetességeit is megmutatták nekik: például a várat, a melyet a „szlávok” építettek, az egykori vármegyeház épületét, a zsinagógát melyben - ezt nem tudom, hogy magyarázták meg - a filharmónia kapott helyet, miután belül szétrombolták. Néha mi is csatlakoztunk egy-egy ilyen csoporthoz. Szörnyű volt hallgatni azt a sok badarságot, amit ezek a képzett idegenvezetők zúdítottak a messziről jött jóhiszemű turistákra. Ha eddig nem utálták a magyarokat, ezután biztos megutálták. Nem véletlen, hogy nem sikerült 1996-ban befejezni a vereckei honfoglalási emlékművet. A Kárpátok túloldalán élő szélsőségesen nacionalista ukrán csőcseléknek ugyanis éppen a kiválóan működő szovjet propagandakiadványokból volt némi ismerete rólunk. Elképzelhető, hogy miféle. De itt sem csak erről van szó. Ukrajna 1991-ben lett független és önálló. Akárcsak Szlovákia, ők sem tudtak mit kezdeni nem létező történelmükkel. Maradt hát a dühös szembenállás a történelmi tényekkel. Azt hitték, hogy joggal kérdezhetik és akadályozhatják meg, mit keres Ukrajna területén egy magyar emlékmű. Matl Péter munkácsi szobrászművész alkotása azonban kifogott a véresszájú galíciai hazafiakon. Azt az emlékművet fel sem lehet robbantani. Bár az oltárkövet egy túloldali pópa vezetésével többször meggyalázták az újkori ukrán pravoszláv „keresztény testvérek”, a történelmet ők sem képesek újraírni. Ukrajnában ugyanaz a helyzet állt elő, mint a Felvidéken. Kéne valamit írni arról, ami eddig másképp volt. Kijevet mostanában éppen Oroszországból éri a legtöbb támadás, hogy nem értenek egyet azzal, amit történelem gyanánt oktatnak az ukrajnai nebulóknak. Dupla csavar van ebben a gondolkodásban, hiszen a szovjet rendszer évei alatt egymástól tanulták a hamisítást. Most pedig fáj, hogy a másik is rájött a manipulációs technikákra. Mondhatnánk azt is, hogy egy-egy. A szovjet iskola jegyei letagadhatatlanok mindkét félnél. Akinek nincs történelme, az kreál magának. Ne csodálkozzunk tehát a szlovákok keménységén, elvégre Bratislavában rendnek kell lennie. Előbbutóbb talán rájönnek, hogy szánalmasak. Ha nem, mi akkor is sajnálni fogjuk őket. Igaz, most is azt tesszük. Megtoldva egy igekötővel. Ezt az érzést nem tudják elvenni tőlünk. Van-e még valaki, aki ne emlékezne Lancranjan elvtársra? Tudják, ő írt rólunk valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben könyvet, amin még Aczél elvtársék is bepöccentek. Jött is a válasz a szépemlékű Száraz Györgytől. Aztán következett a Köpeczi-féle háromkötetes Erdély története. Vajon akkoriban és most miről tartanak előadást például a hivatásos kolozsvári idegenvezetők? Hogyan interpretálják a clujnapoca-i főtéri ásatásokat, mit mesélnek a román származású Mátyás királyról, a román Georghe Doja-ról, a magyar nemzetiségű románokról, a székelyekről. A csángókat már nem is említem, mert az ő esetükben „egyértelmű” a hovatartozásuk. Igaz, a Nyugatról érkező turistát ezek a kérdések nemigen foglalkoztatják, legalábbis úgy hiszem. Viszont a románok védelmében azt mindenképpen ide kell írnom, hogy mostanában arrafelé magyar gimnáziumi tanárokat nem szoktak hivatásszerűen letartóztatni. Pedig Románia még nem is tagja az EU-nak. Talán majd azután. De nem akarok tippeket adni, hátha olvassák a Nyugati Magyarságot... Miután beutaztam a nagy Szovjetunió számos vidékét, volt szerencsém találkozni sok-sok idegenvezetővel. Moszkvában és Leningrádban könnyű helyzetben voltak, hiszen többnyire múzeumokba vittek el bennünket, és ott főlege a műalkotásokról beszéltek. A Lenin-mauzóleumban pedig nem kellett semmiről sem szólniuk, a látvány az üvegkoporsóban önmagáért beszélt. A Baltikumban nem lehetett kényes kérdéseket feltenni: tudtuk mindnyájan, hogyan csatolták őket a birodalomhoz. Fölösleges lett volna bármit kérdezni erről. Elég volt összenéznünk. Elég volt kimenni az utcára Rigában vagy Tallinnban, már minden második ember oroszul beszélt. A három köztársaság annektálása után az őslakosok jelentős hányadát deportálták, jöttek helyettük az oroszok, akik büszkék voltak önmagukra, ezért még köszönni sem tanultak meg a helyiek nyelvén. Ha gonosz akarnék lenni - az vagyok! - azt mondanám, nyilván sejtették, hogy a megszállás nem tart olyan sokáig. Arra a kis időre pedig nem érdemes az észt, lett és litván nyelvkönyveket forgatni. A kevésbé szorgalmasaknak 1991 után aztán távozniuk kellett onnan, míg a többiek bebizonyíthatták lojalitásukat az addig kevésbé tisztelt őshonosokkal szemben. Beülhettek a nyelvtanfolyamok padjaiba. Megérte szorgalmasnak lenni, mert a maradás számukra többet jelentett annál, mintha vissza kellett volna térniük Oroszország „anyácska” ölébe. A legszánalmasabb történelmi magyarázatot azonban Közép-Ázsiában hallottam, az Üzbég Nemzeti Múzeumban. Arra a kérdésre ugyanis, hogy mikor és miért tértek át az üzbégek az arab írásbeliségről a cirillre, a múzeum tudományos munkatársa szemrebbenés nélkül válaszolta az obiigát szöveget: „1944-ben, az orosz nép iránti tiszteletből.” A horezmi kán foroghatott a sírjában. Egy több ezer éves kultúra kései leszármazottja akkorát hazudott, hogy még a halott Sánta Timur, vagyis Timur Lenk is eldobta volna a botját. A páttitkárok korában azonban nem kellett tartania a kerékbetöréstől és a felnégyeléstől. Csak hazudni rendületlenül, szánni valóan és gyáván, mert ehhez szoktatták a körülmények és a sunyi, hazaáruló propaganda. A több ezer éves kultúrát megtörte a bolsevik ideológia és ami mögötte volt... A múlt század kilencvenes éveiben Kárpátalján is rengeteg új, szánalmasnál-szánalmasabb ukrán történelemkönyv látott napvilágot. Ezek a könyvek még a szovjet korszak kiadványain is túltettek. Számtalan alkalommal volt vendégem az ungvári rádió stúdiójában dr. Soós Kálmán történész, a beregszászi főiskola jelenlegi rektora. Ezekről a rendkívül ártalmas könyvekről beszélgettünk, erről a hirtelen támadt sovén indulattömegről, ami felénk áradt. Tudtunk és mertünk erről a jelenségről értekezni. Kálmán Moszkvában védte meg doktori disszertációját olyan professzoroknál, akik valóban szakmájuk kiválóságai voltak, tudták, hogy az addigi szovjet történettudomány napjai meg vannak számlálva. Kálmán tehát nem tett egyebet, mint sorban cáfolta az új könyvekben leírtakat. Ezt megtette a Kárpáti Igaz Szó-ban, a Kárpátaljai Szemlében és a Kárpátalja című hetilapban is. Szellemi erőt, fölényt kellett velük szemben demonstrálni. És ez a kilencvenes évek elején még sikerült. A vereckei emlékmű esete azonban bebizonyította, hogy mindez kevés. Galíciában nem olvasnak magyarul. Magyarország részéről pedig nem érkezett segítség akkoriban. Gyula bátyánk úgyis azt mondta volna: „Na, és?” A helyzet azonban nem reménytelen. A bratislavai példa azt mutatja, hogy érdemes megszólalni magyarul, érdemes a diákokat elvinni határon túlra, érdemes mesélni nekik a helyszínen Pozsonyról, Munkácsról, Kolozsvárról, Erdélyről. így talán könnyebben megtanulhatják, hogy szomszédaink lelkiismerete nem mindig tiszta. Sőt többnyire nem az. Mindenkit pedig még a kevésbé derék tót atyafiak sem zárhatnak rács mögé. Ha pedig nem veszik jó néven a látogatásainkat, akkor az előbb már idézett klasszikus, Gyula bátyánk mondását ajánlom még egyszer mindenki figyelmébe, ami jelen esetben kimondottan pozitív kicsengésű: „Na, és?” Hogy a szívességről már ne is beszéljek... És még valami: nem kérünk az idegen vezetőkből. Keresem társamat a közös jövő reményében. Független, 162 cm, 55 éves, nyíltszívű, minden jóra és szépre fogékony hölgy vagyok. Várom honfitársaim jelentkezését. Az együttélés itthon, vagy külföldön nem akadály. Tel: 06-20-574-6826 Egy peremvidék hírmondói - Mura menti életképek a XX. század első feléből. Ezzel a címmel jelent meg kötete Göncz Lászlónak a szlovéniai kisebbség helyzetéről. A portrésorozat által felvillantott életképek nem túl vidámak, mint ahogy sajnos a valóság is ezzel rokon, derül ki a Lendván élő író szavaiból.- A 36 inteijúalany arról tett vallomást, hogy miként élték meg azokat a társadalmi folyamatokat, tragédiákat, amelyek Trianonnal kezdődtek és az ’56- os forradalom, illetve annak kisugárzásáig zajlottak. Ez keserű történet, hiszen a Mura mente szinte teljes hungarusz-tudatú populációjából ma eljutottunk addig, hogy hungarusz-tudatú közösségről már alig, de magyarságról még beszélhetünk - mondta Göncz László.- Ez érdekes, ahogy megkülönbözteti a hungarusz-tudatot és a magyarságtudatot.-A hungarusz-tudat ilyen értelemben tágabb, mint a magyarságtudat, hiszen a hungarusz-tudatú emberek nem mind beszélték a magyar nyelvet, de rendkívül erőteljesen kötődtek Magyarországhoz, a magyar értékrendhez. A Mura menti szlovénség két-három százaléka ismerte a magyar nyelvet, de rendkívül erőteljesen kötődött a magyarsághoz, a magyar nemzethez, amikor elcsatolták a vidéket, akkor 18-19 szlovénok lakta település tiltakozott az elcsatolás ellen. Ez az időszak, amiről ebben a kötetben olvashatunk, sajnos ezt a hungarusz-tudatot szétzilálta. Az első Jugoszlávia, a két világháború közötti időszak mindenképpen rendkívül drasztikusan leszámolt az addigi magyar kötődéssel, vagy legalábbis megpróbált leszámolni vele. Nagyon fontos az is, hogy a két világháború között, a magyarul érző nemzedék nagyon várta a revíziót. A revíziót be lehet mutatni abszolút negatív folyamatként, és sajnos ezt még manapság is sokan teszik, de ha abból indulunk ki, hogy a revízió jogos követelmény volt, amelyik egy igencsak megtépázott nemzet érzését fejezte ki, akkor a revízió nem oly negatív jelenség, és a határon túli magyarság semmiképpen sem élte meg a revíziós gondolatot negatív jelenségként, ezért nem véletlen, hogy 1941-et, amikor a vidék visszakerült Magyarországhoz, a lakosság 80-90 százaléka felszabadulásként élte meg. És az is egyértelművé válik a legtöbb interjúalany révén, hogy a vasfüggöny időszaka azt próbálta meg tudatosítani, hogy nem lehet most már másfelé kacsintani, ezért értékrendet kell váltani, és minél előbb be kell illeszkedni a délszláv, illetve a szlovén környezetbe. Ez nagymértékben meg is történt, és ennek következménye az az öntudatzavar-sorozat, ami az ötvenes évek után sajnos bekövetkezett, és amikor a hetvenes években egy progresszívabb kisebbségvédelmi erő jött létre Szlovéniá-A tavalyi nagy sikerű erdélyi rendezvény után idén a délvidéki Palicsfürdőn is nemzeti tábort szervez a kárpát-medencei magyar fiatalokat tömörítő Egyesült Magyar Ifjúság (EMI). Szabadkához közel, a festői Palicsi tó melletti kempingbe július 7. és 9. között várják azokat a fiatalokat és idősebbeket, Délvidékről, Magyarországról és más elcsatolt területekről egyaránt, akik szívesen hallgatnák a magyar régmúltat megidéző és a XX. század délvidéki sorsfordulóit bemutató történelmi előadásokat, valamint a jelenkort elemző és a jövendő esélyeit latolgató közéleti vitákat, vennének részt a Kárpát-medencei borok kóstolóján, sajátítanák el a magyar rovásírást, s nem utolsósorban ismerkednének a Délvidék szépségeivel. A táborba látogatók választhatnak a sátrazás és a panziós szállások között. Az esti zenés szórakozásról a magyarországi Ismerős Arcok és az erdélyi Transylmania zenekar, valamint a ban, amikor ténylegesen számos dolog jobbra fordulhatott volna, akkor már a magyar közösség viszonylag gyenge volt ahhoz, hogy élni tudjon azzal a jogrendszerrel, amit mondjuk a ’74-es alkotmány biztosított.- Mindaz, amit most elmondott, az írónak a megállapításai-e csupán, vagy azért ők maguk is gondolkodnak ilyen módon önmagukról, hiszen a többségük nem az úgynevezett elit értelmiséghez tartozik, hanem hétköznapi ember?-Az egyik interjúalany elmondása alapján leírt szövegben ezt fogalmaztam meg, idézem: „A magyar gyerekeknek a második világháború után nagyon nehéz helyzetük volt. Az általános nyomor és a magyarokkal szembeni ellenszenv mellett a magyarokra például számos esetben nagyon könnyen és alaptalanul rásütötték a kulák bélyeget. A legnagyobb nehézséget a szlovén nyelv ismeretének hiánya jelentette, anélkül pedig akkoriban csak egy-két szegénynek sikerült felemelkedni a társadalmi életben. Az is nagy gondot jelentett, hogy a magyarok iskoláiba akkoriban olyan tanárokat küldtek, akik Szlovénia egyéb területein nem tudtak érvényesülni. Jellemző volt, hogy a magyarul nem tudó szlovén tanító éreztette fölényét, és a kisebbségieket másodrendűnek tekintette. E tekintetben a helyzet csak jóval a háború után, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején kezdett javulni valamennyire.”- Ez a peremvidék nemcsak Szlovénia és Magyarország viszonylatában érvényes, hanem a többi határon kívülre rekedt magyar nemzetrészhez képest, amelyek létszámában mind sokkal jelentősebbek, a szlovéniaiakról feledkeznek meg legtöbbször.- Tény az, hogy korábban a délvidéki magyarságon belül úgymond elveszett a Mura menti magyarság, holott néprajzi, történelmi, szociográfiai tekintetben nem sok köze van hozzá. Alapvetően aprófalvas közösségekkel, illetve olyan jellemzőkkel találkozunk a Mura mentén, mint mondjuk Zalában vagy Vasban. Ilyen szempontból fontos volt annak a tudatosítása, hogy ez sajátos terület, és ez valamennyire sikerült. Ettől függetlenül a peremvidékiség annyiban vonatkozhat most specifikusan a szlovéniai magyarságra, hogy a hetvenes évek után ott ténylegesen a kisebbségvédelem a legprogresszívabb a határon túli közösségek szempontjából. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy a kisközösség esetében túl későn jöttek ezek az intézkedések. Ez a közösség erőteljesen kötődik anyaországához, kevésbé Magyarországhoz, sajnos. Azt a hungarusz-tudatként emlegetett kötődést, amit a történelmi Magyarországgal lehet azonosítani, valamilyen formában a XX. század kilúgozta belőlünk, belőlük. (Forrás: Magyar Rádió) délvidéki Juhász népzenei együttes gondoskodik. Vasárnap este színielőadás is lesz: a kiváló délvidéki színtársulat, a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház (MKUK) mutatja be a Magyarországon már közel ötven nagysikerű előadást megért, Halottak napjától Virágvasámapig c. színdarabot, mely a két világháború közötti délvidéki sorsot tárja a nézők elé. A rendezvény fővédnöke Dr. Becsey Zsolt, a Fidesz-MPSZ Európa Parlamenti képviselője. Jelen lesz és előadást tart többek között Wittner Mária 56-os hős és Matuska Márton, a 44- es szerb vérengzések kutatója. Az EMI buszos kirándulással egybekötött utazást szervez a táborba Budapestről, melyre jelentkezni a következő telefonszámokon lehet: 06/20/ 5208803 és 06/30/2070823, vagy pedig e-mailben az emi@freedom.hu címen. Bővebb információk és részletes program a www.emitabor.hu honlapon. EMI tábor a Délvidéken is
