Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-06-01 / 6. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. június Kétségek és bizonyosságok (1) (Magáncivódásaim művészetről, életről) ANISZI KÁLMÁN Megkértek: nyitnám meg Zs. L. ikonkiállítását a budapesti Székely Házban. Szívesen megteszem, mondtam, bár nem vagyok festőművész, szakmabeli. De mint mindenkinek, nekem is vannak sejtéseim, elképzeléseim, gondolataim. Képtől képig haladva érzések támadtak, gondolatok kavarogtak bennem. Milyen merevek és ünnepélyesek a figurái! - tört fel belőlem a rácsodálkozó felismerés. Mégis milyen sugárzók és mélyek! Egyik-másik szent szinte számon kérőn tekint le rám. Mintha ezt kérdezné: mit tettél, milyen bűnöket követtél el világodban, ott lenn a siralomvölgyben!? Némely táblaképről valami szánalomféle, másokról sajnálat vagy könyörület, olyikról szeretetteljes melegség áradt felém. Milyen különös - álmélkodtam - , sohase másfelé, mindig csak rám néznek. Mintha beszédbe szeretnének elegyedni velem, mintha mondani készülnének valamit... Talán meg is szólítottak, csak én nem hallom, értem a szavukat? Avagy mégis arra várnak, hogy én szólítsam meg őket? Krisztus-királyt, a pantokrátort, a világ uralkodóját, aki magára vállalta a legszömyűbb szenvedést is érettünk. Máriát, akiből, lám, itt is felsejlenek az örök anyai érzések, jegyek. És a kereszténységért vértanúságot szenvedett megannyi szentet. Mindegyik egyéniség. Mi több, személyiség. Segítőkész közvetítők az evilági élet és egy csupán sejtett, ám föl nem fogható transzcendens univerzum között. Nagy szükségünkben közbenjáró szószólóink a Legfőbb Hatalomnál. Mennyi mindent láthattak, érezhették és gondolhattak bele mohos falú templomok csarnokaiban, kolostorok termeinek, celláinak homályában, a családi fészkek zugaiba helyezett ikonok előtt fohászkodó-esdeklő hívők a századok folyamán! Ezt tette/cselekszi a szláv népek zöme, a görögök, a grúzok... Régmúlt időkben eleink is. Sőt, Szent István után is az előbb Bizánc, majd Moszkva fennhatósága alatt maradt görögkeleti magyarok. Nem tudhatom, de sejtem, miért tiltották be szigorú tiltással (ikonodulia) annak idején az uralkodók és az egyházi főemberek a kép- és bálványimádást (ikonoklasztia) Keleten. Hiszen a képimádók végeredményben nem, vagy nem pusztán a képeket, sokkal inkább a mögöttük hitt természetfeletti erőket szólították meg. A képek voltaképpen küldöncei, hírvivői, katalizátorai, afféle transzformátorai (voltak) ennek az aktusnak, (meg)erősítették/fokozzák a fohászkodókfolyamodók reményét, bizakodását, hitét abban, hogy könyörgésük meghallgattatik és teljesülni fog. Az ikonok egyik nagyon fontos, ha nem épp legfőbb rendeltetése volt és maradt: elérhető közelségbe hozni, érzékelhetővé tenni azt, ami az (egyszerű) emberek milliói számára vagy nem, vagy csak igen komoly szellemi erőfeszítések árán közelíthető meg. Az ikonok szellemi mankók Isten és ember közötti irdatlan távolság áthidalására. Vizuálisan segítették/lendítik előre a hívőket abban, hogy a köznapi életből fölemelkedjenek egy áhított meta-világba. Segítették/segítik őket abban, hogy közvetítésükkel, általuk érzelmileg és valamelyest gondolatilag is közelebb kerüljenek ahhoz, akivel az emberek bár mindenha pöröltek, de akinek oltalma és segedelme nélkül sohasem tudtak meglenni. Istent, aki örök-időtlen, mindenhol jelen lévő, tehát határok nélkül való, az ember képtelen felfogni. Őt csak hihetjük, hisszük. A Teremtő előttünk soha nem fogja felfedni kilétét. („Vagyok, aki vagyok.”). Minthogy az ember a konkrét dolgok világában él, csakis a konkrét dolgokat képes elképzelni. A végtelent a konkrétumok végtelen soraként gondoljuk, képzeljük. A Mindenhatót konkréttá tettük/tesszük azért, hogy valamelyes képet alkothassunk róla. Az Úristen az embert saját képére alkotta - mondja a Szentírás. így a teremtmény Teremtőjét hozzá hasonló kinézetűnek képzeli el. Ebben az Örökkévalót közelítő-felidéző élethosszi törekvésükben vannak segítségükre a pravoszlávoknak, a görögkeleti hitet vallóknak az ikonok. Amiként lélekemelő, magasztos egyházi zenéjük is. Sok évvel ezelőtt történt, hogy valamelyik orosz nyelvű tévécsatornán húsvéti liturgiát közvetítettek egy pompázatos moszkvai templomból. Nem volt szándékomban sokáig nézni a szertartást, hisz alig néhány szót értettem belőle. De az, ahogyan a liturgia a maga egészében meg volt komponálva-koreografálva; a pópák szigorú rendben egymást követő, mind magasabb és magasabb fekvésekben történő dallamos deklamálása (recitativo), dialogizálásuk, a kórus csodálatos hangzásai egyszerűen lenyűgöztek, valósággal odaszegeztek a készülék elé. A kora reggel érkező és déli egy órakor távozó hívők lelki állapota között hihetetlen különbség volt észlelhető. Amikor beléptek a templomba, olyanok voltak, mint mindenki más hétköznapi ember. A liturgia vége felé viszont egy testileg szinte „megsemmisült”, ám lélekben újjászületett együttimádkozó gyülekezetei láttam. Az az átváltozás, ami ott - az ikonok előtt imákat mormolva, a zene, a szent szövegek és a csillogó templombelső hatására - néhány óra alatt bennük végbement, egy református ember szemével nézve is maga volt a csoda. A megtisztulás csodája. Az ortodox egyházaknak minden bizonnyal azért van behozhatatlannak tűnő előnyük a hívek megtartásában a protestáns egyházakkal szemben, mert az ikonok (szentképek) és tökélyre vitt egyházi zenéjük révén sokkal könnyebben meg- és átélhetővé teszik a hívők milliói számára az isteni világának a képzetét. A protestáns hívők azért vannak lényegesen nehezebb helyzetben ortodox testvéreiknél, mert nekik fogalmilag kell megragadni és feldolgozni azt, amit amazok a látás és a hallás segítségével (a konkrétszenzoriális szintjén) sokkal de sokkal könnyebben elérnek. „Ott (tudniillik az ortodox egyházakban - A.K.) a hitélet közelebb áll a mágiához, mintegy kimerül bizonyos szertartások gyakorlásában - állapítja meg Juhász Tamás professzor, a kolozsvári Protestáns Teológiai Akadémia rektora. - Nem intellektuálisan fejeződik ki, a hívő ember nem mondja el gondolataiban azt, amit, illetve amiben hisz, hanem csak megéli, bizonyos érzelmi síkon. A vallásos hit, érzület kimerül bizonyos szertartások (formák) gyakorlásában... Csakhogy az átlagember, ha teheti, mindig a kisebb ellenállás vonalán halad, tartózkodik a fokozottabb szellemi erőfeszítésektől. Nagyobb hatással van rá az, amit lát és hall, a közvetlen érzékelés, mint az, amit racionálisan kell felfognia és feldolgoznia. Magyarán: nagyobb élményt jelentenek számára az évtizedek alatt művészivé csiszolt egyházi szertartások, mint a szószékről elhangzó prédikáció. Ezért a nem protestáns történelmi egyházaknak - pravoszláv, görögkeleti, római katolikus - nagyobb esélyük van, a szekularizáció körülményei között, a hívők megtartására.” * * * Az ikonok között járva-kelve nyugtalanító kérdés horgadt fel bennem. Mivel magyarázható az, hogy amíg tűnt idők jelentős munkái, mesterművei oly nagy hatással vannak rám, addig a kortárs művészet sok-sok alkotása annyira vérszegénynek, semmitmondónak, némának tűnik szememben? Át nem érzett, érvényes üzenetek, mélyebb emberi-erkölcsi tartalmak híján lévő csinálmányoknak, a művésziség jegyében tetszelgő művészies valamiknek érzem őket? De nemcsak én vagyok evvel így !... Mielőtt ezért a „meggondolatlan” kijelentésemért bárki lenagyképűzne, beképzelt senkinek, miegyébnek nevezve súlyosan elmarasztalna, sietek hozzátenni: észrevételem nem irányul senki ellen, és nincs benne szemernyi sértő szándék, lekicsinylés sem. Én ezt korjelenségnek vélem és ekként is kezelem. Amit alább mondandó leszek, szigorúan személyes vélemény. S mint ilyen, vitatható. Mi lehet tehát a magyarázata ennek az újabb keletű gyakori alkotói kudarcnak, megfeneklésnek? A képmutatás, a gátlástalanság és más hasonló nyavalyák kiterjedt tenyészete mellett a legnyomósabb okot minden bizonnyal korunk szellemtelenségében, szellemellenességében kell keresni. A szellem trónfosztásának, annak a hatalmas változásnak a folyománya lehet ez, amely az uralkodóvá vált életszemlélet középpontjába, illetve a társadalmi értékrend csúcsára az anyagi javakat, a fogyasztást helyezte. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy szinte semmi, ami eszmei, szellemi természetű érték, a mai világ ítéletében nem kapja meg az őt megillető helyet, becsük aggasztóan csekély. Emberek millióinak nincs jövőképe! Száz és százezrek kifejezetten a mában és a mának élnek. Nemcsak a köznép, az úgymond arctalan tömeg, hanem a képzettebb, magasabb státusbeliek figyelemre méltó része is. És ez a legriasztóbb. Érzékelteti ezt az a körülmény is, hogy a jóléti, illetve fogyasztói társadalom unalomig ismételt kifejezései szinte kizárólag az élet materiális oldalára vonatkoznak, csak arra utalnak. Jelzett alkotói megfeneklésért az az új keletű hedonista életfelfogás lehet a felelős, amely természetéből eredően összeegyeztethetetlen mindennel, ami emelkedett, fennkölt és távlatos. Az a szemléletmód, amely az életet a vágyak folyamatos beteljesülésének, vége-nincs élvezetnek képzeli és hirdeti, és azt a boldogsággal azonosítja, óhatatlanul csömörhöz, kiábránduláshoz, kiüresedéshez és elsivárosodáshoz vezet.- Kövess engem, és én elvezetlek téged vágyaid csoda-országába! - halljuk naponta a rejtőzködő személytelen manipulátorok csalóka szirénhangját. És az agymosottak milliói, akik érthetően valami mást (is) szeretnének, mint amit naponta átélnek, megtapasztalnak, ám arról, hogy mit, fogalmuk 1600 éves hun áldozati üstre bukkantak Egyedülálló leletre bukkantak a régészek pár nappal ezelőtt Somogy megyében.- Első alkalommal került felszínre hiteles környezetben hun áldozati üst - mondta Bálint Csanád, az MTA Régészeti Intézetének igazgatója a szenzációs régészeti leletet bemutató sajtótájékoztatón az Akadémia székházában A 60 centiméter magas, 22 kilogramm súlyú, gazdagon díszített edény szinte teljesen ép. Az V. században, 425 és 455 között, a Hun Birodalom virágkora idején készült üstöt az előkelőségek halotti búcsúztatójához tartozó áldozati szertartás során használhatták. Az egyedülálló leletre 2006 május 19-én, Somogy megyében, a Balatonlelléhez tartozó Rádpusztán, a 67-es út építése előtti régészeti feltárásnak köszönhetően bukkantak. Magyarországról eddig mindössze négy üst, illetve töredék ismert.- A hétéves kutatás legvégén, mondhatni végszóra bukkantunk a legérdekesebb leletre, a hun üstre - mondta Németh Péter Gergely, a szerencsés régész, aki megtalálta az áldozati edényt. Mint elmondta, az egy darabból öntött üstöt egy 100 centiméter mélységű gödör aljában találták meg. Két fogóját 3-3 levélminta díszítette, amelyek egy kivételével épen maradtak. Levélminta díszíti az üst peremét is. Az áldozati szertartás nyomát jelzi az edény szája körül kívül-belül megmaradt vastag koromréteg. Eltemetése előtt vászonba, vagy bőrbe burkolták, legalábbis erre utalnak az üstön talált textilmaradványok. Az üstben egyébként más régészeti tárgy nem volt. A gödörből és az edényből vett föld- és koromminták, valamint magának az üst anyagának elemzése nagyon sok információval szolgálhat a különleges leletről. Fontos kérdésnek nevezte Németh Péter Gergely annak eldöntését, hogy miként deformálódott az üst, honnan származik az oldalán végigfutó repedés - hő hatására, a használat közben sérült-e meg, vagy a szertartás végén, szándékosan törték össze. Az üstöt restaurálás után a Kaposvári Rippl- Rónai Múzeum kiállításán tekinthetik meg az érdeklődők. (Forrás: Nemzeti Hírháló sincs, ellenállás nélkül bedőlnek a nagy blöffnek.- Mindent elérhetsz, mindent megszerezhetsz, amit csak akarsz! - csigázzák a hiszékeny hadak kíváncsiságát. És ők sóváran tekintenek arra a látszólag alig karnyújtásnyira csillogó rengeteg valamire, amire nincs ugyan szükségük, hisz ez ideig még a létezésükről sem tudtak, de mivel, lám, vannak, léteznek, és mutatósak meg szüntelen kínálják is őket, szívesen megszereznének néhányat a temérdek „vásárfiából”, sőt... Az anyagi javak aranyboija a modem élet abszolút középpontja lett. Minden az ő függvénye. Minden körötte gravitál. Korunk embere főistenné fetisizálta Mammont. Akinek rászedő utasításait az embermilliók megszámlálhatatlan tömege szófogadón és nyújtott nyakkal követi.- Dolgozz, hogy fogyaszthass! - bíztat Pénzisten. - Annyit egyél, amennyit csak bírsz! - szuggerál „barátilag”. Az ilyen fogyasztói „életfilozófiában” nemes eszmék, igaz-szép ügyek hogyan kaphatnának helyet, akárcsak egy szerény zugot is!? Lélekemelő ideákért kiállni, pláne értük küzdeni manapság, enyhén szólva, badarság. Efféle hívságokért - mondják - csak az éhenkórász idealisták szoktak lelkesülni!- Te ne ábrándozz! Ne kövesd a naiv ködfalókat! Légy józan, pragmatikus. Mindenhol és mindenben keresd a gyakorlati és azonnali hasznot! Csak azt cselekedd, amit feladatodul róttak! Egyebekkel ne foglalkozz! Nem a te dolgod! - ekként szól a miheztartás végett kiadott célirányos parancs. így lesz a nem is olyan régen még jogait gyakorló, saját véleménnyel bíró felelősségteljes polgárból agymosott lakos, agyonmanipulált bio-fogyasztógép, akarat nélküli birka. Jóléti, fogyasztói társadalom! - mondtuk fennebb némi ironikus felhanggal. Fogyasztani töltött káposztát, túrós csuszát, újabban hamburgert... ilyeneket szokott az ember. Bach passióit, Mozart Rekviemjét, a Bánk bánt, az Eroicát, a Cantata profanát... meghallgatjuk, meghallgatva befogadjuk, miáltal egész lényünk gazdagodik, nemesül. A Gízai piramisok előtt pillanatra elakad a lélegzet. Michelangelo Mózesét csodálva minden más elhalványul körülöttünk... Mi sarkallhatta ezeknek és a hasonló remekműveknek az alkotóit ilyen hallatlan teljesítményekre? Ellenállhatatlanul mi motiválta őket? A legerőteljesebb belső ösztönző századokon, sőt ezredéveken át az istenhit, a vallásosság volt. Ami mára hol szertefoszlott, hol meg annyira meggyengült, elsekélyesedett, hogy alig lehet számolni vele. Amikor a hitről mint determináló erőről beszélünk, nyilván nem csak az istenhitre, a vallásos érzületre gondolunk. Sok mindenben lehet és kell hinni. Vethetjük hitünket Istenbe, amiként hihetünk valamely fennkölt eszmében, igaz ügyben, az ember méltóságában vagy a szabadság felszabadító erejében. Ez utóbbiért hányán tették kockára vagy áldozták életüket csak az elmúlt száz-kétszáz évben is!? De nagyot változott a világ. És alakul szünös-szüntelen. Korunk technikai műveltsége különös erővel alakítja életünk külső formáit, ám a bennünk munkáló erkölcsi törvény aggasztóan gyengélkedik. A mai emberek zömének az életről, annak értelméről alkotott felfogása alapvetően különbözik az ük- és dédapáinkétól. Jólétre hangoltan élünk, miközben a társadalom nagy része szegény, fájdalmasan sok a koldus, a hajléktalan nincstelen. Egyre több közöttünk a hiénamohóságú gátlástalan, akiknek már szándékaikban, féktelen vágyaikban is ott bujkál a bűn. Ami nem csoda, hisz a médiák zöme egy sehol-sincs aranyország álomképét röptetik naponta a megzavart elmék fölött. (folytatjuk) Vásároljunk magyar termékeket!
